Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

THUDONG

Erdei Szerzetesek és Remeték Délkelet-Ázsiában.

 

 

 

 

 

 TARTALOM

Bevezetés………

 

Eredete…………

Gyakorlat………

A Három Félelem…

 

Történelem…

 

Befejezés…

 

 

 

 

 Bevezetés

Erdei szerzetesek Délkelet-Ázsiában; más néven aszkéta szerzetesek, vagy meditáló szerzetesek. A Thudong, Theravada Buddhista Hagyomány és közvetlenül a történeti, Gautama  Buddhához kapcsolódik és magába foglalja az aszketikus önsanyargatást. A Thudong hagyomány hangsúlyozza a meditáció és az aszketikus gyakorlatok tudományos ismeretek felettiségét. Dicsőíti az erdei-, és kóbor szerzeteseket és remetéket; a kolostori-, a városi-, és az intézményesített központi Nemzeti Sanghákban élő szerzetesekkel szemben.

 

Az erdei szerzetes hagyomány Indiából származik, és elterjedt a történelmi Thaiföldön, Burmán, Laoszon és Sri Lankán. Azonban a XIX. Századi reform mozgalom az erdei hagyo-mány hanyatlását hozta. A hagyomány kritikus helyzetbe került, lényegében a lét és a megsem-misülés közötti állapotba. Mindazonáltal, a Thudong hagyomány bemutatja a remetizmus gazdag örökségét.

 

 

 

 

Eredete

Az erdei szerzetesség hagyománya Ásokától nyomon követhető. A harmadik századi indiai császár támogatta a Buddhizmus állami támogatásának törvénybe foglalását. Pártfogolta a Buddhizmus gyakorlóit, misszionáriusokat és a Buddhizmus határon túli elterjedését.

 

   Az erdei szerzetesek aszketikus gyakorlatainak fő irodalmi forrása, az V. századi VISUDDHI-MAGGA, Buddhagosától. A VISUDDHIMAGGA jelentése; ’A MEGTISZTULÁS ÖSVÉNYE’ – vezette be a vinayát, az önsanyargató fegyelmet, és röviden összefoglalta a meditációs módszer alapszabályait. Ezt, a minden részletre kiterjedő dokumentumot, minden „Theravada Buddhista elvi hagyományokhoz való ragaszkodásának egységes doktrínájának” nevezik. De, az évszáza-dok alatt ennek befolyása hanyatlott és visszaesett. A Vinaya XIX. Századi újjászületése azon-ban megmentette ezt a hagyományt és ösztönzést adott, a megújított remete-gyakorlatoknak.

 

  Az erdei szerzetesi gyakorlat eredetét azonosítani lehet, az alkalmazott terminológia egyik részében, ahol a következőket írják:

      Az aszkéta, meditáló szerzetes valószínűleg változatosabban meditál, mint az erdőben-élő szerzetesek. Az aszkéta szerzetesek vagy elmélkedő szerzetesek– attól függően, hogy melyik életet hangsúlyozzák jelentősen- nem számolnak be meditációs tapastiról.

    Ez a kifejezés (tapasti) általában a nem-buddhista aszkéták gyakorlatában, önmaga megalázását jelenti, és javasolják ennek kiterjesztését a Buddhista aszketizmusra is, amely ezáltal vonzerőre tesz szert, olyan vonzerőre amely már jelen van más indiai hagyományokban.

 

Az ősi és középkori Indiában kétféle hasonlatosság látható az erdei szerzetesek; a Hindu szerzetesek és a Jain (Dzsain) Sadhuk aszketikus kultúrája között.

A XII. században Mahakassapa, Ceylonban (Sri Lanka) megkísérelte pontosan újéletre kelteni a Buddhista Aszketizmust és kiadta a „MAHAVAMSA” meditációs kézikönyvet, és azzal együtt az irányadó szabályokat; a katikavatut, a saját gyakorlatokat irányító szabályokat. Mahakassapa továbbá a Sri-lankai királynak ajánlotta egy nemzeti Sangha megalakítását. Megtehette, mert jó kapcsolatban volt a világi uralkodóval, aki egyházi tekintély és aszketikus gyakorló volt.

Azonban, a Délkelet-Ázsiai aszketikus tradíció nem befolyásolta a nem-buddhista Sadhukat Indiában.

 

Az erdei aszketikus szerzetesség eredetének másik alapja, Buddha korábbi életének, a Jataka történetek által történt tradícionális ábrázo-lása volt.

A Jataka történetek voltak, amelyek a késői XIX. Században Pannanandát egy inkább irodalmi és folklórikus jellegű, ellen Visuddhimagga, megírására inspirálta Sri-Lankán. A Jataka szerint önsanyargatást folytatott Pannananda tanítványa, a Sri-lankai Subodnanda. Subodnanda volt az, aki kidolgozta egy egész falu aszketizmusát, amelyben a laikusok fegyelmének az alapja nem a tudományos vagy a monostori modellek voltak.

 

Subodnanda bevezette az, önmagad- felszentelése fogalmat is, amikor a városi Sanghák és a városok megtagadták elismerni autoritásukat. Sri-Lankán később a falu-alapú aszketizmus megszakadt, és létrehoztak kisebb, erdőben-lakó, nem tekintélyelvű döntést hozó szerzetesi közösségeket. Ezek a kis szerzetesi közösségek (nagyrészt önmaguktól-felszentelve) voltak a mai Sanghák ősei. A Sri-lankai Ratanapala Asmandala (a XIX. század közepéig élt) szerint, ezzel a történelmi Goutama Buddha stílusát követték.

 

 

 GYAKORLAT

A Visuddhimagga bemutatja az aszketizmus három nélkülözhetetlen elemét;

 

1. Erkölcsi tisztaság vagy fegyelem (sila),

2. Koncentráció vagy meditáció (samadi),

3. Bölcsesség vagy éleslátás (panna).

Ezeket a módszereket megszakítás nélkül és egyidejűleg, egyszerre kell gyakorolni.

 

   A végső cél, az „Út megtisztítása” (visuddhi). A tisztaság alapvető alkalmazása; az elme tisztasága, a szív tisztasága, és a test tisztasága. Ugyanakkor, itt az aszketikus ösvényen javasolja a pszichológiai oknyomozást, mivel ez kihangsúlyozza a konkrét eredményeket, a spekulációval és a metafizikával szemben.

 

Ennek érdekében a hangsúlyt inkább a tisztítási gyakorlatra helyezi, mint a tudományos ismeretekre. Ezt azzal a céllal teszik, amire a történelmi Goutama Buddha is utalt, hogy elszakítsák őket az egyházi és monostori intézményesítésektől, hogy azokról, akik az erdőben élnek elmondhassák; Thaipariya vagy ’tudós szerzetesek’.

 

Továbbá, a Visuddhimagga azt mondja, hogy; fizikálisan az ösvény tisztításának a legjobb módszere az elvonultság, magány vagy remeteélet (viveka). Ahogyan a Sutta Nipiti mondja;

Béklyótól szabad, mint egy őz az erdőben,

amelyik bárhol legelhet, ahol akar.

A bölcs ember elméjében szabadság van,

és mint az egyszarvú-rinocérosz,

egyedül vándorol.

 

A Visuddhimagga 13 dhutangát vagy aszketikus gyakorlatot ajánl. Ezek eredetileg nem budd-hista gyakorlatok, de bemutatják a fejlődést, és a Buddhának tulajdonított beszédek dokumentumait. Ezek a gyakorlatok a Buddhista önsanyargatás jellegzetességeivé váltak, amelyek jelentős befolyással bírtak Milinda vagy Milindapanhó (XII.század) idejében.

A 13 Dhutanga a következő:

1. csak használt köntöst hord,

2. csak három köntöse van,

3. alamizsnát koldul,

4. egy házat sem hagy ki, a koldulás során,

5. csak egyszer eszik naponta,

6. csak a kolduló csészéből eszik,

7. nem eszik két adagot,

8. az erdőben eszik,

9. egy fa tövében eszik,

                                10. a szabad levegőn él,

                                11. a temetőkertben lakik,

                                12. bármilyen lakóhely kielégíti,

                                13. ülőhelyzetben alszik, nem fekszik le.

 

Az erdei szerzetes, az elhasználódott ruhát kidobja, készít helyette egy másikat. Csak másodlagosan fogadhatja el a lakóhelyén vagy a napi alamizsna útvonala mentén elhelyezett ruhát. Összességében a szerzetesnek három köntöse van.

 

A szerzetes nem főz és az, élelmet sem tárolja, hanem mindennap bemegy a közeli faluba (amely több kilométer távolságban is lehet) és koldul. Ez, azt jelenti, hogy minden házat egymásután meglátogat, először nem a gazdag házhoz vagy a legbőkezűbb családfőhöz megy, hanem sorrendben, mindenkihez. A szerzetes csendben tartja az edényt; a sri-lankai szerzetesek legyezőt tartanak az arcuk elé; a Japán, Zen szerzetesek nagy karimájú kalappal takarják el az arcukat. A háztartásokban a többlet élelmet, nem a külön étkező szerzetes számára készítették, hanem a látható lényeknek. Ez utóbbi szokás a hindu és a Jain sadhu gyakorlatnak felel meg.

 

  Az volt a szerzetesek gyakorlata, hogy reggel 9 óra előtt elindultak alamizsnáért, így még visszaértek déli 12 óra előtt a lakóhelyükre. Ha alakítottak egy remete szervezetet, akkor az erdei szerzetesek összegyűltek egy elkülönítette épületben vagy étkezőcsarnokban (saba) és a szükségletek szerint újra elosztották az élelmet, és a csészéből csendben elfogyasztották, evőeszköz és második adag nélkül. Jellegzetes élelem volt a Thai-rizs, gyakran csili szósszal, és néhány zöldséggel, ritkán gyümölcs- bármilyen is legyen egy átlagos háztartás, gyakran egy tál rizsnek is nagyon örültek. A szerzeteseknek általában egy forrás vagy patak volt a vízforrása. A déli étkezés volt a nap egyetlen étkezése, de délután, gyűjtött növényekből készített tea fogyasztása elfogadható.

 

   Az egyedül gyakorló szerzetes még szigorúbb feltételekre törekszik. Thaiföldön, a vándorló szerzetesek magukkal visznek egy egyszerű sátor-szerű szövetet és moszkitóhálót, amelyet felállíthat a szabadban, egy barlang alján, a temetőben vagy felakaszthat a fára. A vándorló szerzetes soha nem panaszkodik, bármilyen is a környezete. Soha nem fekszik le a földre aludni, csak a közös, tradicionális aszkétikus gyakorlatokat végzi ülve, a Buddhista hagyomány-nak megfelelően. Csak a beteg szerzetes feküdhet le a földre.

 

   Egy erdei szerzetes jellegzetes időbeosztása; este 10-től – o2 óráig alszik, 2-6 óráig meditál, majd kimossa, amit kell, tisztálkodik, és utána elindul alamizsnagyűjtő útjára. Amikor visszatér eszik, pihen, házimunkát végez és újra négy órát meditál, általában 18-22 óráig.

 

   Az előírásos házimunkát a falusi szerzetesekkel közösen végzi –azokkal, akik a közeli faluban zárt közösségben élnek vagy azokkal, akik magányos házikóban élnek- fizikai munkával segíti a falubelieket, amikor arra szükség van; kútásás, házépítés vagy betakarítás. A falusi szerzetesek nem tartózkodnak az emberekkel történő kapcsolattól, hiszen jól meghatározott cél; a segítség, s részvét és a szerető-kedvesség nyújtása.

 

   Továbbá, az idősebb szerzetesek vagy a mesterek két tanítvánnyal vagy két fiatal szerzetessel vándorolnak. Képesek hosszú hónapokon keresztül vándorolni, néha konkrét úti cél nélkül, a folyót követve, erdőn, völgyön, hegyen át, és elszigetelt falvakban élelmet koldulni. Mindezek mellett, néha a vándorló szerzeteseknek táplálékmentes napjaik is vannak, főleg olyankor, ha eltévednek. Ilyenkor a szerzetesek a szabad ég alatt, fák tövében, barlangokban vagy temető-ben alszanak, és ragaszkodnak a fegyelmezett meditálás gyakorlásához.

 

   A meditáció a legfontosabb, a gyakorlásuk magja, ellentétben a tanult szerzetesekkel. A következőképpen összegezhetjük az aszkéta szerzetesek motivációját;

„Tudják, hogy ha a Dhamma vizsgálata nélkül gyakorolnak akkor nem lesznek tudatában a mélyebb értelemnek. Felismerték, hogy a Dhamma alapértékei nem találhatók olvasás és tanulás révén, csak az elme tréningje, a thudong élet révén. Végül pedig, a Buddha tanításai-nak tanulmányozására nem a kényelmes kolostor, az iskola vagy az egyetem a legjobb hely; hanem a szívben, erdőben, berekben, egy fa árnyékában, temetőben, a szabad levegőn, egy hegy lábánál, egy völgyben van. Ők hiszik, hogy az ilyen helyek azok, amelyeket a Buddha, mint legfelsőbb egyetemet említ.”

 

Az erdő, az egyedüllét és az elvonultság a becses természeti környezetbe, ezekért sok thudong szerzetes választja a remeteséget ebben az időszakban, mélyen elszigetelt hegyi tájon, barlangokban és félreeső erdei területeken. Míg a három hónapos esős évszak alatti elvonulás gyakran vonzotta az ideiglenes-, és vendég szerzeteseket, meditálókat, addig erős borzongással töltötte el a városi szerzeteseket. Az erdei környezet kedvező a meditáció számára, az erdei szerzetesek Sanghája visszatükrözi a mester tanításait, jó létérzést ad, és az állatok a motiváció forrásai.

 

 

A HÁROM FÉLELEM

Az új jövevényt félelem kíséri a vadonban, részben a napi élet és a túlélés bizonytalansága miatt. De különösen a vadállatoktól, beteg-ségektől, sérülésektől, és –a kultúrára tekintettel- a szellemektől való félelem.

 

   Sok erdei szerzetes találkozik vadállatokkal; tigrisekkel, elefántokkal és kígyókkal. A tigrisek gyakran lesnek éjszaka a szerzetesekre, a szabadtéri kutik környékén, ezért a szerzetesek megtanultak közvetlenül szembenézni a félelemmel. Amikor egy szerzetes a mestertől megtanul hallgatni, és figyelni, nem csak a rítusokra és a fegyelemre, akkor megtanulja azt is, hogy mit kell tennie ahhoz, hogy legyőzze a tigrissel szembeni félelmet. Néhány mester szándékosan szürkületkor utazott vagy aludt az állat csapásán, hogy eddze elméjét az állatoktól való félelemmel szemben. Különösen akkor, amikor elvárják a tanítvá-nyaiktól a remeteség megtapasztalását, az egyedül élést a hegyekben, barlangokban vagy a fák alatt. Ez, az első félelem.

 

   A tigrisek és az elefántok jellemzőek voltak a Thaiföldi erdőkre, Sri Lankán pedig sok kígyó van. Egy anekdótában, az ülve prédikáló szerzetes mellett megjelent egy mérges kígyó és lefeküdt az oldalánál. A kígyó a tanítás alatt végig ott tartózkodott és csak a tanítás befejezése után távozott, ezzel meggyőzte a hallgatóságot a Dhamma igazi erejéről.

 

Ebben a helyzetben az elme szerepe felbecsülhetetlen volt. Ahogyan, Ajan Man mester megfogalmazta; „Az ilyen támadót az elme visszafogja, legyen az tigris, kígyó vagy elefánt. A jelölt is hozzájárulhat ehhez. A közeledő állat felé mutatott testtartásának alapja a metta (szerető-kedvesség), amely egy titokzatos, de valódi és mélyreható benyomást sugároz…..”

 

A második félelem; a holttestektől és a szellemektől való félelem. Sok tanítvány kéri arra mesterét, hogy tanítsa meg az ezektől való félelem leküzdésére. A Visuddhimagga tanítása szerint a holttest meditáció egy út a szellemek állandótlanságának bevésődéséhez, és egyben gyakorlat is a szexuális csábítás, a betegségektől és a rossztól való félelem leküzdésére. A temetőben, a szabadban vagy a kutiban töltött éjszaka, a félelem forrása is lehet.

 

   A Délkelet-ázsiai temetők nem olyanok voltak, mint a nyugati világ temetői; tágas zöld gyep, sírkövek. Az ázsiai temetőbe hozott holttesteket letették a csarnokban a földre, és helyet készítettek a tetem tökéletlen égetésére, amit alkonyatkor befejezetlenül otthagytak. Ezt, egy szerzetes feljegyzéseiből ismertük meg, aki a temetőben tartózkodott alkonyatkor és látta, amikor a falubeliek a beburkolt parázsló tetemet otthagyták a földön. Mint minden ilyen esetben, a szag megsemmisítő volt és megmozdította a szerzetes képzeletét. Ez a szerzetes, ennek segítségével tanulta a félelem felismerését, elfogadását és megfigyelését, ezeknek az ellenőrzését az éberség által, és végül transzcendentálisan felülemelkedni ezeken. De ez csak ritkán történik meg nagy tapasztalat nélkül.

 

A harmadik félelem; félelem a testi szenvedéstől. Az erdőben-lakók között széles körben elter-jedt betegség a malária, amit a kegyelem állapotában való megmaradásnak neveznek. Azért, mert a betegség enyhítőszere drog és elszigetelt területeken hozzáférhetetlen. A maláriás láz és fájdalom ellenére a szerzetes nem enyhíthet a fegyelmen, a fájdalommal gyalogol vagy egykedvűen ül a szabad levegőn, a viharos esőben. Az a meggyőződése, hogy az elmében gyökerező fájdalom, a fegyelem erős motivációja.

 

   Az erdőben élő szerzetesek a fizikai nehézségeiket szembe állítják az elhagyatott helyen álló kolostor otthonos hangulatával. Az erdőben élő szerzetesek és remeték nem könyvből tanulják a testi fájdalmak legyőzését. Egy erős szellem palástolni tudja a gyengeségét, ami aláássa az éberséget. Ajan Man, aki az esős évszak alatti elvonulás idején súlyos hasi fájdalmaktól szenvedett, abban az állapotában be akart menni a városba és a faluba, mindezt a táplálék iránti vágyakozásából. Emiatt, a kísértés miatt vizsgálatot kért önmaga ellen.

 

 

 

TÖRTÉNELEM

Régen, Délkelet-Ázsiában az erdei-szerzetesek és remeték élete szabályozatlan volt. Később alakították ki a tradicionális fegyelmet és a gyakorlatokat. Az első hivatalos kísérlet a Sangha Törvény kialakítására 1902-ben volt. A törvény a Királyt jelölte ki, mint a „Sangha Pártfogója” az egyházi ügyekért felelős legfelsőbb Patriarchának.

 

   A törvény gyakorlati célja és hatása az volt, hogy irányítsa az erdei szerzeteseket, csökkent-se az apátok hatalmát, az új szerzetesek számát vagy a remeték letelepedését. A törvény privilégiuma volt, hogy a monostorokat és az apátokat központosította. Sri Lanka is hasonló szabályokat vezetett be, de több városi templom apátja és karizmatikus alakja ellenállt a köz-ponti vezetésnek és egyházi szervezetnek. A laikusokat támogatva bevezették az „önmagad felszentelését”. Sri Lankán a központosítás rövid életű volt.

 

  A második Sagha Törvényt 1962-ben vezették be Thaiföldön. Ezt a hatóságok az „Erdő Elözönlésének Időszaka”-nak nevezték, és a 80-as évek végéig tartott. A katonai diktatúra a 60-as évek elején támogatta a vidék gazdasági fejlődését, ami azt jelentette, hogy centralizál-ták a vidéki mezőgazdasági területeket és erőforrásokat. Az iparosítás és az erdőirtások elpusz-tították az erdei szerzetesek és a vadon élő állatok élőhelyeit, elvégezve azt, amit a Buddhista hiearchia Bankokban, nem tudott elérni a szabályozásokkal és nyomásgyakorlással.

 

Az erdei szerzeteseket kommunista címkével látta el a kormány, mivel az erdők adtak búvóhe-lyet a lázadóknak. A kormány konkrét célja a vándorló munkások és a falusi szerzetesek elnyomása volt. A legtöbb remete életet élő szerzetes vonakodva költözött a központosított monos-torokba. Minden erdei szerzetest „csukott szemű szerzetes”-nek csúfoltak, mert ők gyakorlottak voltak a meditációban, a városi szerzetesekkel szemben.

 

Az erdők elvesztése volt a leginkább jellemző erre az időszakra. Egy tudós szerzetes így foglata össze;

„Kikényszeritett zűrzavar a magányba vonulás körül, az 1960-1970-es években. A thudong szerzetesek megpróbálták megtartani kapcsolataikat az emberekkel és a természet világával. Azonban nem tudták hogyan száll-janak szembe a hatalmas modernizáló erőkkel. A mai társadalmakban úgy tűnik az emberek alapvetően érzéketlenek a nagyobb célok és a környezeti értékek iránt.

A thudong szerzetesek….. a távoli vadonban vagy egy menedék, ahol ők edzik az elméjüket. Amikor elvonulási helyet választanak, az az erdő mélyén lesz, ahol senki nem képes megtalálni őket. Az erdő az otthona a vándorló szerzeteseknek; ez az iskolájuk, gyakorlásuk helyszíne, a szentélyük, az életük ott biztonságos és a szerzetesek tudatában voltak ennek.”

 

Az utolsó generációs erdei szerzetesek szabályozott monasztikus körülmények közé kerültek. „Bőséges anyagi támogatás, magas státusz és gyakori dicséret” jutott nekik, de elvesztették autonómiájukat a vadonhoz hasonlító, állatkerti beállítások között. A szerzetesek amulettekkel házalnak  vagy a városlakóknak és a látogatóknak jósol-nak. A látogatók nem mutatnak érdek-lődést a tanítások vagy gyakorlatok iránt.

 

  Az erdei szerzetesek generációjának utolsó tagja Ajan Chah volt, aki 1994-ben meghalt. Ő azt mondta, úgy érzi magát, mint egy nemez majom a kötélen. Az idelátogató emberek szájtátva bámulják őt, és ő ugrik. „Amikor elfáradok –mondta egyszer- ők dobnak nekem egy banánt.”

 

 

BEFEJEZÉS

A gyakorlatok közötti kapcsolat és a szabályok betartása elengedhetetlen az erdei szerzetesek számára. Amint, egy tudós megállapítja;

A vándorló erdei szerzetes hagyomány kifejlesztett egy különleges természeti és társadalmi-kulturális ökoszisztémát. Amikor ez az ökoszisz-téma megváltozott – eltűnt, amikor az erdő és az erdei közösségek eltűntek vagy átalakultak- a hagyomány már nem maradt fenn.

 

Mindezek ellenére a thudong szerzetesek kérik a Thai erdők nagy részét. Szeretnének véget vetni az elvesztésüknek, és az erdei szerzetesség és remeteség gazdag hagyományainak visszaállítására törekednek, azok természetes környezetében. De, a Visuddhimagga elvei továbbra is inspirálják a Theravada Buddhizmust, és egy szerencsés találkozás a Vipassana meditáció találkozása a thudong hagyománnyal.