Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Pszeudó-Buddhizmus

Pszeudo-buddhizmus
Ajahn Brahmavamso

Erről a témáról beszéltem nemrég Szingapúrban. Úgy döntöttem, hogy ma este ugyan­erről tartok beszédet, mivel kb. egy hete láttam egy filmet, melyet az ABC készített az úgynevezett Buddha-birodalmakról[1]. Ez bizonyos észrevételekhez vezetett, úgy gondoltam, nem ad teljes képet arról, mi a buddhizmus a mai világban. Valaki erről beszélt nekem, épp mielőtt bejöttem, és most is, mint mindig, szeretek jelzéseket kapni arról, hogy mire gondolnak az emberek. Azt szeretném ma előadni, hogy mi a valódi budd­hizmus, szemben a pszeudo-buddhizmussal.

   A pszeudo-buddhizmus nagyjából azt jelenti, hogy hamis buddhizmus. Mivel a buddhizmus fétissé vált, nagyon könnyen írhat bárki könyvet róla. Én nagyon félek könyvet, könyveket írni a buddhizmusról. Mivel még emlékszem, mikor laikus buddhistaként elmentem a thai templomba Londonban, ez valamikor harminc-valahány éve lehetett, volt ott egy zen szerzetes, aki ellátogatott Angliába. Alig tudott valamit angolul, de mikor a különböző angliai buddhista közös­ségek és templomok végig­járása után megkérdezték, mit gondol az angliai buddhizmusról - ez harminc évvel ezelőtt történt -, és ez a japán zen szerzetes, bár csak nagyon kicsit tudott angolul, egy nagyon sokatmondó és jelentőségteljes választ adott. A válasza ez volt: „Könyvek, könyvek, könyvek, túl sok, túl sok, túl sok, szemetes, szemetes, szemetes.”

Úgy éreztem, ez nagyon jelentőségteljes, mert igaz volt: harminc évvel ezelőtt a legtöbb buddhista csupán könyveket írt a buddhizmusról, és nagyon sokatmondó könyvek voltak, de nem tapasztalatra és gyakorlásra épültek. A nem-ragaszkodásról beszéltek, miközben hatalmas házuk volt, benne egy rakás vagyontárggyal. Az együttérzésről beszéltek, de utána egymással vitáztak a bizottsági üléseken. Tehát a szívükben nem voltak buddhisták. Amikor a valódi buddhizmusról és a pszeudo-buddhizmusról beszélek, akkor nem a különféle tradíciókról beszélek, mert minden tradícióban látom a valódi és a hamis buddhizmust. Még a sajátomban is. Mert az olyan tradíció, amely nem követi azt az alapvető buddhista ethoszt (alapvető szokást - a ford.), ami alapjában véve abból áll, hogy csinálunk valamit, gyakorlunk. Így az való­jában hamis buddhizmusnak nevezhető, és ezt nem szabadna úgy bemutatni, mintha bármi köze lenne ehhez a csodálatos Úthoz.

Tulajdonképpen, hűnek lenni a buddhizmushoz nem is hiedel­mekből, inkább gyakorlatokból áll. A gyakorlatok arra szolgálnak, hogy az emberek saját maguk megvizsgálják, kipróbálják. A hiedelmek pedig csak azt mondják, hogy ha ezeket, a dolgokat csinálod, ez fog történni, így fogsz fejlődni, ezt fogod érezni. A hiedelmek csak a magyarázatok, melyek térképet adnak az utazáshoz, ami a buddhizmus. Ez az utazás etikai elvekkel indul, a szívében benne van a meditáció, a célja pedig a betekintés[2], vagy bölcsesség. A hagyomány szerint mindig ezt nevezték a hármas gyakorlásnak, ami meghatá­rozza a buddhizmust. A régi nyelven (páliul - a ford.) ez a három a szila, a szamadi és a panna (e.: pánja) - a szila az erkölcsi szabályokat, a szamadi a békét, amit meditációval fejlesztünk, a panna pedig a bölcsességet jelenti. Nemrég Szingapúrban voltam, és sok Mahajána[3] szerzetessel találkoztam, akikkel nagyon jól kijöttem. Beszédeimre - Szingapúrban - eljöttek keresztények, szikhek, még muzul­mánok is, és később megint eljöttek. Ott kaptam az egyik legcsodálatosabb elismerést, amit most elmondok nektek: a kérdésfeltevés után odajött a mikrofonhoz egy szikh ember a turbánjában, és azt mondta: „Ajahn Brahm, miért nem te vagy az Egyesült Államok elnöke, sokkal jobban csinálnád, mint Bush elnök.” Erre egy buddhistához illő választ adtam: hogy nincs elég rossz karmám ahhoz, hogy az Egyesült Államok elnöke legyek. Többek között azért reménykedem abban, hogy különböző vallásúak jönnek el a beszédeimre, mert mikor a buddhizmus szívében lévő dolgokról tanítok, amikor a hármas gyakorlásról beszélünk, ez olyan dolog, ami közös, illetve közös kéne, hogy legyen, minden emberben, aki az igazságot keresi.

Ha csak az erkölcsi szabályokat, a moralitást, az etikát nézzük, már azzal is nagyban megkülönböztethető a pszeudo-buddhizmus és a valódi budd­hizmus, vagy bármilyen pszeudo-dolog a valódi dologtól, mert az etikus, erkölcsös élet­vitel betartása - erről mindjárt bővebben is szólok - alapvetően nem más, mint józanész. Sok évvel ezelőtt meghívtak, hogy tanítsak buddhizmust általános iskolákban. Sokféleképpen lehet a buddhizmust tanítani az általános iskolákban, az igazságot, olyan módon, hogy megértsék, de az öt-hatéveseknél az alapvető erkölcsi szabályokkal kezdtem a tanítást. Sokan ismeritek az öt szabályt: nem ölni, nem lopni, nem követni el házasságtörést, nem hazudni, nem fogyasztani alkoholt és drogokat. Tehát így mutatkoznak meg a szabályok a gyakorlatban. Az egyik híres buddhista szútrában - hogy visszamenjünk a forráshoz - a Buddha azt tanácsolja Anandának: ne tegyél, mondjál, sőt, ne is gondolj semmi olyat, amivel ártasz magadnak, vagy amivel ártasz másoknak. Ez a forrása annak, amiről az egész etika szól. Mivel ártasz magadnak, és mivel ártasz másoknak? És az általános iskolában a beszédemet így kezdtem: gyerekek, ezt tanítja a buddhiz­mus - ne árts magad­nak, és ne árts másoknak! Rendben, nos, akkor mi az, ami árt másoknak? Öt percen belül megvolt mind az öt szabály, csupán a nem-ártás alapvető elgondolásából kiindulva.

 

Ez valójában a buddhista etika lényege, a legfőbb elve, és ezért józan ész kérdése az etikus életvitel. Ki akarna ártani magának? És igazából ki akarna ártani másoknak? Ez a lényege.

 

Tehát láthatjuk: miért akar­nánk megölni más lényeket? Fáj másoknak, mikor megöljük őket, fáj az állatoknak, mikor megöljük őket. És nincs rá szükség. Általában békében élhetünk a különböző állatok­kal, még azokkal is, akik elég idegesítők, a szúnyogokkal, a svábbogarakkal. Mindig van egy másik út, hogy békésen élhessünk ezekkel a lényekkel, és mindannyian tudjuk, hogy ökológiailag mind fontosak a környezetünk egyensúlya szempontjából. És ha mindig meg­öljük azt, ami idegesít minket, akkor elkezdjük a szúnyogokkal és a svábbogarakkal, aztán jön a macska, vagy egy kutya, aki ugat a meditációnk közben, aztán jön a szomszéd, aki túl hangosan hallgatja a zenét, aztán jön a férjünk vagy a feleségünk, vagy akár a gyerekünk, mert idegesít minket; hol fogunk megállni? Nyilvánvaló, hogy ebben a világban valahogy meg kell tanulnunk egymás mellett élni. És meg kell tanulnunk, hogy éljünk együtt magunk­kal. Tehát láthatjuk, hová vezet az út, ha meg akarunk ölni másokat, mert idegesí­tenek, meg akarunk ölni állatokat, mert idegesí­tenek. Ez rossz irányba visz, és a végén ártani fog nekünk.

 

A Buddha a karma törvényéről szólt, és láthatjuk is, hogyan működik. Nem tudom, itt van-e ma este, de volt egy vietnami hölgy, aki hozzáment egy vietnami férfi­hoz, és amikor ez a hölgy fiatal volt, mindig megölte a szúnyogokat Vietnamban, de a férje sosem tett ilyet. Most, amikor hazalátogatnak Vietnamba, a férjnek sosem kell szúnyog­háló, a szúnyogok nem csípik meg, de a hölgyet alaposan letámadják. Minden alka­lommal. Ilyen a karma. Sokszor hallottam ilyenről: ha az állatoknak ártasz, érezni fogják a rezgéseidet, kiszimatolják, észlelik. És visszajön hozzád. Ezért van az, hogy ha másoknak ártasz, azzal végül magadnak is ártasz. Ha magadnak ártasz, azzal másoknak ártasz. Amikor elkezdtem a drogozásról beszélni a gyerekeknek, megkérdeztem tőlük, mi a rossz abban, ha drogozunk? Elvégre a saját testünk, a saját életünk, azt csinálunk vele, amit akarunk, nem? Rögtön azt mondták még a gyerekek is, hogy: nézd, ha drogozok, attól az Anyukám ideges lesz, az Apukám kikel magából, a tanáraim nem bánnának velem jól utána. Meglátják az összefüggést aközött, amit tesznek, és aközött, ahogy ez másokra hat.

 

Ezért amikor a Buddha azt mondta, hogy mikor ártasz magadnak, ártasz másnak, és mikor ártasz másnak, ártasz magadnak, ebben láthatunk valami nagyon elemi dolgot a társadalom etikáját tekintve. Mindenkinek van valakije, aki szereti. Nincs egyetlen lény sem ezen a bolygón - nem csak emberi lényekre gondolok, hanem akár az apró hangyákra -, akivel ne törődne valaki más. Ezért mikor a természetet szemléljük - különösen az erdei szerzeteseknél, akik tényleg benne élnek a természetben -, nagyon okosak lehetünk, mert olyan gyakran és olyan jól megfigyeljük az ott élő állatokat, hogy valóban láthatjuk a közösség érzését, még az apró hangyabolyokban is. Nemrég meséltem valakinek, hogy van egy tagunk, aki a kolos­tor­ban végez munkát, és amikor a kolostorunkba tartottak Serpentine-ba, a Kingsbury Drive-ra ráfordulva észrevették, hogy az út szélén hever egy elütött papagáj teteme. Az ember észre­vette azt is, hogy a halott papagáj felett, az út fölé nyúló faágon ül egy másik papagáj, és lefelé bámul. Rögtön gondolta - merthogy a papagájok életre szólóan válasz­tanak párt -, hogy ez biztosan a halott papagáj párja, a társa lehetett. Ami igazán meglepte, az az volt, hogy miután egész nap a kolostorban dolgozott, hazafele menet látta, hogy a fán még mindig ott ül a papagáj, ugyanabban a pózban, lefelé bámulva. És másnap reggel, másnap este, és az utána következő reggel és este, három napig, az a papagáj fenn a fán meg sem mozdult. Csak bámult lefelé három napig, az út szélén heverő halott papagájra. Ha ez nem bánat, akkor semmi sem az. Az állatoknak is van valakijük, aki szereti őket, és akit teljesen felkavar, mikor a társuk meghal. Biztosan Ti is láttatok már ilyet macskáknál, kutyáknál. Én kookaburra papagájoknál láttam. Tehát ha ezt tudjuk, tudjuk azt is, hogy mikor egy másik lénynek ártunk, akkor nem egyvalakinek ártunk, hanem sok-sok lénynek. És amikor magunknak ártunk, mindenkinek ártunk a világban, aki szeret minket. Ha azt hiszed, nincs senki, aki szeret, akkor én felteszem a kezem: én igen. Ha bárkit látok, akinek fáj, nekem is fáj. És persze ezzel nem vagyok egyedül. Tehát mindebből az következik, hogy muszáj betartanunk, hogy ne tegyünk semmit, amivel ártunk magunknak, mert ezzel ártunk mindenki másnak, aki látja, hogy fáj nekünk. És ez az, ami az etika lényege a budd­hiz­musban. Nem ártani másoknak, és nem ártani magunknak. Például mostanában hallot­tam, hogy az állam éppen módosítja a homoszexualitás esetében a beleegyezés korhatá­ráról szóló törvényt. Ez ellen sok keresztény tiltakozott a Parlament előtt. Ez egy jó példa, tehát mi a buddhizmus nézete a homoszexualitásba való beleegyezés törvényi korhatáráról? Ami a buddhistákat illeti, térjünk vissza a lényeghez: másoknak ártani, vagy magunknak ártani. Ez tényleg ártalmas? A lényeget tekintjük mindebben. És ha a beleegyezés megtörténik, én személy szerint nem látok semmit, amitől ez ártalmasabb volna, mint a beleegyezésre alapuló heteroszexuális kapcsolat. Alapjában véve egy buddhista nem ítélkezik ilyen mértékben. Merthogy a buddhista etikában a Buddha inkább elveket fektetett le, mintsem dogmákat. Hiszen ha dogmákat fektetünk le, azoknak az adott időben, abban a kultúrában, azon a helyen lehet értelmük, de ha van egy olyan elv, hogy ne árts magadnak és másoknak, ez olyasvalami, ami minden kultúrára alkalmazható, és sokkal több értelme van.

 

A másik példa a buddhista etikára: amikor a Buddha élt, akkor létezett ez a szörnyű kasztrendszer Indiában, ahol az embereknek a születésüktől fogva előre megszabott társadalmi státuszuk volt. Ez egy szörnyű korlátozása volt az emberek alapjogainak. Nem számított, hogy okos volt valaki, hogy keményen dolgozott, ha sok erénnyel bírt - ha alacsony kasztba született, azzal minden eldőlt, úgy bántak vele, mint a ronggyal. Aztán jött a Buddha, és fellázadt ez ellen, nem érdekelte, mit mondanak az emberek, ő azt mondta: ez nem helyes! Nem ítélhetünk meg valakit a születése, a faja, a neme alapján, az alapján, hogy kik voltak a szülei, de még az iskolázottsága alapján sem. Ami alapján megítélhetünk valakit: az erényes tulajdonságai alapján! Esetleg az intelligenciája, a hasznossága alapján. Ha valaki jó szekérhajtó, akkor gyakorlatilag nem számít, hol született: jól tud szekeret hajtani, ezért szekérhajtónak jó. Ez egyszerűen józan ész. Tehát itt volt ez a teljes mentesség a rasszizmustól, a nemek közötti különbségtételtől, a születés alapján való diszkriminációtól, az ilyen alapú megítélésektől. És láthatjuk az erejét egy ilyen ésszerű tanításnak. Elvetette a dogmákat, a merev állás­pontokat, és inkább az elvekkel törődött, amiből adódóan időhöz és helyhez igazítható volt. Tehát a buddhista etika minden ilyen szituációban azt kérdi: árt-e ez valakinek, árt-e ez másoknak? Például Szingapúrban kérdezték tőlem, mi a helyzet a klónozással. Én azt mond­tam: semmi rossz nincs a klónozásban! Nem látok benne semmi rosszat, nagyon jó volna, ha klónoznának, mert akkor az egyik „én” pihenhetne a kolostorban, miközben a másik máshova megy, egy harmadikat megkérhetnék, hogy legyen olyan szíves, menjen el Melbourne-be, hogy fogadjon este egy telefonhívást. Hát nem lenne csodálatos, ha lennének klónjaink? Képzeljük el, hogy klónozhatnánk egy tucat John Howardot, egy tucat Kim Beasleyt, nem lenne csodálatos? Ez csak vicc. Nem komolyan mondtam. Lehet, hogy meg is szegtem a „másoknak nem ártás” szabályát... És mi a helyzet az őssejtek kutatásával? Buddhistaként azt mondjuk: mi a rossz benne? A lényeget nézzük: árt-e ez valakinek, vagy segíteni fog valakin? Ha nincsenek ilyen merev és kötött előírásaink az élet szentségéről... Különben is, miért olyan szent az élet? Az élet fontos. A szentség elgon­dolása annyit tesz, hogy nem szabad még gondolnunk sem az eutanáziára, az őssejtek kutatá­sára. Az élethez hozzá sem érhetünk, minden el van döntve, mindez Istennek van fenntartva. Nálunk, a buddhizmusban nincsenek ilyesfajta tabuk. Ehelyett megnézzük: mi az az őssejt-kutatás? Tényleg árt az embereknek? Hány emberen segít? És ha kiderül, hogy nem árt, hanem segít, akkor csináljuk! Ez a mércénk! Ugyanígy az eutanáziával. Árt-e, vagy segít? Szerzetesként nem mondom azt ex cathedra (megfellebezhetetlenül - a ford.), hogy „igen, ez jó”, „igen, ez rossz”, mert ezzel megint csak a dogmatizmus csapdájába esnék. Így a szerzetesből pápa lenne, vagy egy kisebbfajta Isten, aki egy nagy párnán ülve odafentről megmondja az embereknek, mit kell tegyenek. Ez soha nem volt a buddhizmus útja.

 

A buddhizmus útja nem az, hogy megmondjuk az embereknek, mit tegyenek, hanem hogy elősegítjük, lehetővé tesszük számukra, hogy meghozzák a saját döntéseiket. És be kell valljam, eléggé el tud keseríteni, ha a pszeudo-buddhizmus, vagy bármi, ami „pszeudo”, mindig meg akarja mondani az embereknek, mi helyes, és mi nem, ahelyett hogy segítene nekik az önálló döntésben, ami igazából a vallás feladata lenne: vezetniük kéne. A Buddha azt mondta: a Buddhák mutatják az utat, de Neked kell végigmenni rajta. Adhatok tanácsot, de azzal segítenem kell abban, hogy meghozd a döntést. Az egyik leg­rosszabb dolog, amit látok: amikor az emberek tudják, hogy helyes, amit tesznek, de jön a pap, és azt mondja, nem helyes. És eltelnek bűntudattal, és csak félelemből döntenek. Attól való félelmükben, hogy pokolra jutnak. Tényleg biztosak vagyunk benne, hogy a pokol jön majd? „Vigyázz, jobban teszed, ha jársz a buddhista közösségbe minden péntek este! Ha egyet kihagysz, a pokolra kerülsz, tudod, jegyzetelek...” - ha így viselkednék, nem egy szörnyű hely volna ez? A félelemnek nincs helye a buddhizmusban. Ugyanúgy, ahogy az erőd elvételének sincs helye a buddhizmusban. Tehát ha találkoztok bármilyen buddhista vagy más tanítóval, aki azt mondja: „higgyetek nekem, tegyétek, amit mondok, és bármi legyen is az, kövessétek” - akkor tudjátok, hogy ez nem lehet valódi buddhizmus. Ez veszélyes, ebből lesznek a szekták. Tehát az etika ebből áll: nem ártani másoknak, nem ártani magadnak - és van elég értelmünk ahhoz, hogy ebből a jótanácsból azután már saját magunk derítsük ki, mi a jó. És elég értelmünk van, hogy kiderítsük: tényleg megéri-e betartani az öt szabályt. Még ha az alkoholra gondolunk is: segít ez Neked, vagy árt? Én nem fogom megmondani. A Te dolgod. Ha valaki, aki idejön, rendszeresen kocsmába jár, szörnyű dolgokat csinál, itt még akkor is szívesen látjuk. Thaiföldön szerze­tesként az egyik első élményem - ami nagyon megfogott - az volt, amikor megtudtam, hogy évente egyszer az egyik kolostor szerzetesei elmennek Bangkok piros lámpás negyedébe, a Patpongra.  Az ott élő hölgyek - a prostituáltak, akik akár saját akaratukból, akár nem, de ebből élnek - évente egy alkalommal reggel kitakarítanak, és meghívják oda a szerzeteseket, hogy érde­meket szerezzenek, jó karmát hozzanak létre, kövessék a vallásukat. És azon az egy napon betartják az öt szabályt, és ételt készítenek a szerzeteseknek, akik soha nem olyan büszkék, hogy azt mondják: „nem mehetünk ilyen alantas nők közé”. A szerzetesek nagyon örültek, hogy odamehettek és segíthettek. Nem ítélkeztek az életvitelük miatt. És ez nagyon meg­fogott: a szerzeteseknek ez a nem-ítélkező hozzáállása. Bárhová elmentek tanítani, bárhová elmentek segíteni. Nem voltak olyan sznobok, hogy azt mondják: „nem láthatnak engem egy ilyen helyen, nekik nem fogok elmenni segíteni”.     

 

Ennyit jelent ez a kedves, nem-ítélkező hozzáállás: ha nem ártasz vele magadnak, ha nem ártasz vele másoknak, tedd meg! És ebből az etikából jön az Úton haladásnak egy csodálatos formája. Ki tudjuk deríteni, mi az, ami valóban jó nekünk. És a „másoknak nem ártani, magamnak nem ártani” etikájából ki tudjuk deríteni, mi a valódi és mi a pszeudo-buddhizmus. Például mindannyian tudjuk, hogy az egyik dolog, ami árt nekünk, és másoknak is, az a vágyakozásunk, a ragaszkodá­saink[4]. Tudjuk, hogy amikor annyira sokat akarunk, akkor annyira keményen kell dolgoz­nunk, aztán még többet akarunk... És nincs vége, egyre nagyobb és nagyobb lesz, mint egy hógolyó. És a sok vágyakozással jön a sok stressz, a sok aggódás a gazdaság miatt, a rész­vényeink miatt, az állásunk miatt, a barátunk, a barátnőnk, a vizsgáink, a feleségünk, a gyerekeink miatt. Vágyakozás, vágyakozás, vágyakozás, aggódás, aggódás, aggódás. Biztos vagyok benne, hogy a legtöbben látják az összefüggést a kettő között. Ugyanígy a ragasz­kodásnál. Ami mindig együtt jár a ragaszkodással, az a félelem. Mitől félsz? Amikor a félelem előjön az életedben: miért van? Honnan jön? Úgy találjuk, hogy a félelem mindig attól jön létre, hogy valami, amihez ragaszkodunk, veszélyben van. Lényegében ez a féle­lem, dióhéjban. Tehát ha már van egy kicsivel több józan eszünk...

 

A Buddha csak rámutat a problémákra, és azt mondja: nézz rá a vágyakozásra, nézz rá a ragaszkodásokra! Valóban segít Neked, valóban segít másoknak? Ha ebbe mélyebben betekintünk, rájövünk: ez tulaj­donképpen nem is segít nekem. Olyan sok stresszt, olyan sok szenvedést okoz nekem! És ez etikailag szinte sürgeti, hogy elengedjük mindezt. Vagy legalább könnyítsünk rajta, enyhít­sük. Enyhíteni, pedig úgy lehet, ha egyszerűbben éljük az életünket. Ez az egyszerű életvitel a buddhista tradíció szíve. Ezért mondom, hogy ha elmész bármelyik templomba, bár­melyik buddhista központba, és úgy találod, hogy extravagáns, ha a vagyonosság építé­szetét látod, akkor igazából nem a buddhista tradíciót jelképezi. Ez a pszeudo-buddhizmus. Elmész egy templomba, ahol sok-sok márvány meg csillár van, és nagyon-nagyon drágának tűnik, és költséges... Honnan jön ez a sok pénz? Azoktól, akik pénzt dobnak a gyűjtő­dobozba; helyes ezt a pénzt erre használni? Tényleg szükségünk van márványra? Igazából ez a szőnyeg sokkal kényelmesebb, mint a márvány. Nincs szükségünk díszes berendezésre, ugye? Ezért vagyok büszke például a meditációs központra Serpentine-ban. Akik közületek voltak ott: mikor bementetek, nem volt ott márvány. Nagyon egyszerű. Alig van valami dekoráció benne. És ez szándékos, mert ez - téglákkal és fával - tükrözi azt, amiről a budd­hizmus szól. Az egyszerűséget, a takarékosságot. És ennek az egyszerűségnek, takarékos­ságnak van egy nagyszerű, ihlető szépsége, mert irányt ad az embereknek. Az ártalmat­lanság irányát. Mert ha többet és többet birtoklunk, az honnan jön? Ha több fát haszná­lunk, az az erdőkből jön. Ha több téglát, az az agyagból. És én - a kolostorban - tudom, milyen ártalmas az agyag­kiter­melés. Tehát látjuk, hogy minél többet birtoklunk, annál többe kerül, és nem csak a pénzre gondolok. Ezért minél egyszerűbbé tudjuk tenni az életünket, annál több a boldogságunk, annál kevesebbet ártunk. Annál kevésbé vagyunk kárára egy napunk­nak. Mennyi kárt teszünk egy napunkban azzal, hogy teletömjük a teendőinkkel és a felada­tainkkal, takarítással, munkába járással, azzal, hogy ezt kell tennünk, azt kell tennünk? Ez nem ártalmas? Miért van, hogy manapság az emberek olyan szegények időben, ebben a nagyszerű árucikkben? Ha az idő pénz: nincs semmi időnk, tehát bizonyára elég szegények vagyunk. Ha így nézzük... Emlékszel, amikor még gyerek voltál? Lehet, hogy nem volt sok zsebpénzed, de volt rengeteg időd. Focizni a barátaiddal, lemenni a tengerpartra. Nem azt érezted akkor, hogy gazdag vagy? Boldog, szabad? Mi romlott el a társadalmunkban? Nagyon sokat dolgozunk, örökké rohanunk, és azt hisszük, jutottunk valahová, hogy előre­léptünk, civilizáltabbá váltunk. Meséltem ezt a sztorit Szingapúrban, olyan két-három éve, olvastam a Guardian című lapban. A Londoni Közgazdaságtudományi Egyetem - egy nagyon híres gazdasági iskola Londonban - készített egy felmérést, amiben nem a országok GNP-jét - bruttó hazai termékét - mérték, hanem más mutatókat, amik egy ország boldogságát jelezték. Olyan dolgokat, mint a válások aránya, ami minél magasabb, annál kevésbé boldog az ország. Aztán olyanokat, mint az árvák, a hontalanok száma, a jeleket, amik arra utaltak, hogy egy országnak nincs szociális struktúrája. Ilyen mutatókkal foglalkoztak, ezeket figyelték, a boldogság-mutatókat, nem igazán a vagyonra összponto­sítva, hanem a boldogságra. És ezeket sok-sok különféle országra alkalmazták, és meg­lepetésükre - a Londoni Közgazdaság-tudományi Egyetem által szervezett boldogsági vetélkedőben - az első helyen szereplő ország, engem is meg­lepett: Banglades. Az LSE, a londoni egyetem azt hozta ki, hogy Banglades a világ leg­boldogabb országa. Ez a világ legszegényebb országa. Talán azért van így, mert rengeteg idejük van egymásra. A családjukra. Szeretem az ilyen kis megállapításokat, mert tényleg elgondolkodik rajtuk az ember, nem? Kétségbe vonják a feltételezéseket. Ez tulajdon­képpen azt mondja nekünk, hogy az időt - ezt a csodálatos kvalitást - mennyire áldozzuk fel. És miért áldozzuk fel? Sok pénzt akarunk keresni, hogy visszavonulhassunk, és sok időnk legyen. Sok pénzt akarunk keresni, hogy elmehessünk egy jót nyaralni a tengeren­túlra; nem kell a tengerentúlra elmennünk egy jót nyaralni, menjünk a Bodhinyana kolos­torba. Egy üdülőtelep. Ott az összes idő a miénk, nem kell semmit csinálni, óráról órára, és nem kerül semmibe. Csak el kell mosnunk az edényeinket ebéd után, ez minden. Mindez azt mutatja, hogy ha csak a „nem ártani másoknak, nem ártani magadnak” buddhista alapelvet tartjuk be, azzal tényleg egyszerűbbé tesszük az életünket. Ha rájövünk, hogy az idő a legértékesebb erőforrásunk, és nem tömjük tele a házunkat ennyi vagyontárggyal, ami miatt olyan sokat kell takarítani.

 

Pár éve ellátogatott a kolostorunkba a Nőegylet, és mikor elmentek a kunyhóm mellett, és az egyik nő hátrafordult, és azt mondta: „Hű! Maga itt lakik? Ha az én házam ilyen egyszerű lenne, fél óra alatt kész lennék a házimunkával!” Ennek a szegény hölgynek órákig tartott, míg elvégezte a házimunkát. A szerzeteseknek ez heti fél óra, nem több. Nincs túl sok minden, amit ki kell takarítani. Hát nem nagyszerű lenne? Képzeljük el, hogy naponta csak egyszer kell étkeznünk! Csak egyszer kéne főzni, vagy ha feleség vagy, csak egyszer kéne főzni a férjednek, és annyi. A nap többi részében: szabadon... Sok válást okozok majd a buddhista közösségben, tudom. Lényegében azt mondom, hogy az egyszerűség etikailag sürgető szükség. És ez az egyszerűség nem csak a házadban jelenti az egyszerűséget, és nem csak a kolostorban. Meg lehet mondani, melyik a jó kolostor - az egyszerűsége alapján, a tisztasága alapján. Ha az én kolostorom túl díszes lesz, kérlek, szidjatok meg! Itt látjuk a különbséget a pszeudo és a valódi között, és ez nem csak a buddhizmusra vonatkozik, hanem az összes vallásra. Engem belül kissé felzaklat, ha például látok egy székesegyházat vagy egy nagy templomot - vagy akár egy nagy buddhista templomot -, ami sok-sok millió dollárba került. Miért költjük ezt a sok pénzt templomra? Jó, ha van egy terem, ahol az emberek le tudnak ülni meditálni. Jó, ha van egy hely, ahol az emberek ihatnak egy csésze teát, elmehetnek vécére. Egy hely, ahol ételt adományozhatnak a szerzeteseknek. Ez minden, amire szükség van. Valóban kell az aranyból készült födém? Meg valamilyen pompás csillár? Ami engem illet, ez tulajdonképpen sértés a Buddhának. Ha az eredeti forrásokat nézzük a Buddha életviteléről: ő ment egyik helyről a másikra, az alamizsnagyűjtőjével és a köntösével, és soha nem vitt csomagokat, soha nem volt egy csapat szolgája, akik hordozták volna a dolgait. Egyszerű helyeken lakott, fák alatt, kuny­hókban. Ő volt a példa a buddhista szerzeteseknek. Egyszerűség. Egy ember, aki semmit nem birtokolt. Ez a szerepe egy buddhista szerze-tesnek.

 

Bárhová megyünk, ez a budd­hista szerzetes ideálja: csak egy tál és egy köntös, és mint egy madár, amikor repül, csak a két szárnya súlyát hordozza magával. Ez a buddhizmus egyik fantasztikus szimbóluma: a madár. Aki soha nem visz magával csomagot. Csak repül. Szabadság, kevés ragaszkodás, kevés dolog, ami lehúz. Így lassan eljutunk a szamadi elemhez, a meditációhoz: mert ha egyszerűbbé tudjuk tenni az életünket, akkor könnyű egyszerűbbé tenni az elménket. Az elménk nem annak tükröződése, ahogy az életünket éljük? Ahogy élünk, az nem annak tükrö­ződése, amilyen elménk van? Akik sokat gondolkodnak, azok általában sok mindent birtokolnak. Akik sok mindent birtokolnak az elméjükben - gondolat, gondolat, gondolat, ötlet, ötlet, ötlet -, sok mindent birtokolnak a házukban vagy akárhol. Hát nem szép, ha egyszerű a tulajdonunk, egyszerű az elménk? Az egyszerű elmét úgy értem, hogy üres. Amikor az elme üres, akkor van tere, könnyű kitisztítani. Van terünk ahhoz, hogy kinyúj­tózzunk. Sokan azért lesznek pszichotikusok, mert az elméjük annyira megtelik, hogy még egy dolog jön - és nem bírja tovább. Nincs tere. Én például azért tudok ennyi mindent csinálni, buddhista szerzetesként, tanítóként, mert ilyen könnyen ki tudom üríteni az elmémet a meditációval. Épp most az előbb mondtam valakinek, hogy egy alapvető tipp annak, aki tanácsadó, vagy barát: hogy legyen egy szemetesláda. Ez Ajahn Cha[5] hasonlata. Egy gyönyörű, bölcs hasonlat arra, hogy mit tegyünk, ha tanácsot kérnek tőlünk, ha mások problémáit hallgatjuk meg: legyél olyan, mint egy szemetesláda - engedd, hogy beléd dobják az összes szemetüket. De... ügyelj arra, hogy az alján lyukas szemetesláda legyél! Így csak átmegy rajta az egész. És nem tartasz meg belőle semmit. Így tanított Ajahn Cha arra, hogyan kell tanácsadónak lenni. Az emberek jönnek, elmondják az összes problémá­jukat; és néha szörnyű problémák, amiken át kell átmenniük, és mindet elmondják. De amint elmondták, nem emlékszem rájuk vissza. Az egész átment. Egyébként, ha meg­tarta­nám a problémákat, amiket néhányan elmondotok, már megőrültem volna, még ha csak egy kis részét tartanám is meg. Így, ha ezt a szemetesládát vesszük - ez a nem-ragaszkodás, igaz? Ezt jelenti. Tehát tulajdonképpen még az együttérzés is erről szól: a nem-ragaszko­dásról, a nem-vágyakozásról. A kiürítésről, az egyszerűségről. És ez jelenti aztán a medi­táció szívét. Ezért van az, hogy a hármas gyakorlás minden eleme - tudjuk, az etika, erény, valamint a meditáció és a bölcsesség - együtt jár. Ajahn Cha úgy beszélt erről, mint három pálcikáról, amiből ha egyet elveszünk, a másik kettő ledől. Itt most arról van szó, hogy a medi­táció a három pálcika lényege, a szíve, a legetikusabb dolog, amit tehetünk. Ön­magunknak ártani és másoknak ártani ostobaság, akkor miért ne tennénk valamit, ami segít nekünk, és segít másoknak? Hát nem lenne csodálatos dolog, ha több békés ember lenne a világban? Ha olyan emberek lennének, akik lágyak, akiknek az elméjük óriási, mert kiürí­tettek mindent a múltjuk raktárából, a múltjuk bűnösségéből, kiürítették a sok régi dolgot? Hogy szabadon élvezhessék a jelent. Te szabadon élvezed a jelen pillanatot? Szabadon élvezed most ezt a beszédet, vagy arra gondolsz, ami korábban történt, vagy hogy mit fogsz tenni utána? Érted már, mit értek szabadságon? Néha a múlt akkora teher lehet vala­kinek, úgy el tudja árasztani a jelenét, hogy ettől nem is tud a jelen pillanatban élni. Mindig magával cipel valamit, ami pár éve történt, vagy öt perce, vagy kisgyerekkorában. A Buddha pedig azt mondta, hogy nem kell ezt csinálnunk. Igazából nem is bölcs dolog ezt csinálni. Ez nem segít nekünk, nem segít másoknak; valójában bánt minket, és így bánt másokat is. Még Angulimala, a sorozatgyilkos Buddha idejében, aki annyi embert megölt, mégis el tudta engedni mindezt a bűnösséget, és szent lett belőle. Ez csak egy szélsőséges példa arra, hogy mit lehet megcsinálni. Nem kellett terápiára járnia egész életében. Mikor meglátta a Dhammát[6] (a Tanítást - a ford.), megvilágosodott, és ennyi kellett hozzá: abszolút szabad volt. Elképesztő, hogy mik meg tudnak történni! Vagy az egyik kiváló apáca története: elveszítette a férjét, a két gyerekét, a testvérét és a szüleit, egyetlen nap alatt. Alaposan tönkretehette volna a bánat, és néhány napra meg is őrült, de amint rátalált a Buddhára, a Buddha szólt neki ezekről a bölcs tanításokról, és belőle is szent lett, teljesen megvilágosodott. És ez voltaképpen megmutatja, mit meg lehet tenni, ha elengedjük a múltat. Ha megvan a bátorságunk, a bölcsességünk ahhoz, hogy elengedjük a múltat, akkor szabadok lehetünk a jelen pillanatban. Ezt jelenti az egyszerűség, és ez a jelen pillanatbeli szabadság az, amivel ez a fajta meditáció, a szamadi kezdődik. A szamadi mindössze annyit jelent, hogy egyre szabadabbá tesszük magunkat. Szabaddá a múlttól, szabaddá ettől a sok leírástól és gondolattól. Lássuk meg, hogyan gondolkodunk! A múltunk nyelvén gondol­kodunk. Abban a kultúrában gondol­kodunk, ahonnan jöttünk. A különböző kultúrák tényleg különbözőképpen gondolkodnak. Én kilenc évet töltöttem Thaiföldön, és gyakran mondjuk,  hogy ahhoz, hogy thaiul beszélj, gyakor-latilag thaiul kell gondolkodnod. Lényegében egy más fogalmi rendszerbe kell helyezkedned. Ezért van, hogy néha egy más kultúrában... és itt most tényleg más kultúrára gondolok, mert Thaiföldet soha nem hódították meg nagy biro­dalmak, kijátszották a franciákat az angolok ellen, és így tovább, egyik birodalmat a másik ellen, és így sokáig megőrizték a szabadságukat, és kulturálisan tiszták voltak... És amikor Thaiföldre mentem, annyira másképp kellett a dolgokat nézni; és ez tényleg egy kulturális sokk volt, abban az időben sok fiatal szerzetes nem is bírta, mert annyira más volt, nem találtak semmi értelmet abban, ami körülöttük történt. De ha sokáig ott maradt az ember, képes volt egy ilyen más megvilágításban látni a dolgokat, és az egyik dolog, amit megtanult, az az volt, hogy - és itt nem csak a nyelvről van szó - de minden paradigma, amiről azt hitte, hogy a kultúra kondicionáló hatásától teljesen független, valójában a nyelv miatt létezik, a gondolatok miatt. Ez odáig ment, hogy nem hittem a gondolataimnak sem. A gondolataim a legjobb esetben is csak közelítettek az igazsághoz, és sokszor nagyon ártalmasak voltak. Ártottak a másokkal való kapcsolataimnak; dühös lettem, azt gondoltam: „Nem kellett volna ezt mondania, ez tényleg idióta...”, vagy azt, hogy: „Ezzel meg mit akart? Ez nem kéne csinálni!”... Düh, düh, düh. Sokszor voltak olyan feltételezéseim, amikre nem volt alapom. Elhibáztam tulajdonképpen. Te hányszor hibázod el? Én annyi­szor hibáztam el, hogy ma már túl nehéz ítéletet mondanom másvalakiről. Így most már nem mondok többé ítéletet; ezeket a gondolatokat, amik átmennek az elmémen. Inkább a csendet választom, mint a gondolatokat. Az elme ürességét, inkább mint a szavakat. Inkább a békét választom, mint a dogmákat. Ez a dogma, igaz? A nézeteid a férjedről, a nézeteid a gyerekeidről, a nézeteid a szomszéd lakóról; ez mind honnan jön? Kitaláltad őket, rendben van, eléggé találóak, de nem abszolút helyesek. Ezért az egyik kedvenc történetem - a múlt héten mondtam ezt el a kolostorunkban - a két vitázó szerzetes esete. Arról vitatkoztak, hogy a reinkarnáció része-e a buddhizmusnak, vagy sem. Egyikük azt mondta: „A Buddha a reinkarnációt tanította!”, a másik azt mondta: „Nem, nem igaz, a jelen pillanatot tanította! Hogy tudnád, amíg meg nem haltál?”... Ezen vitáztak, és arra jutottak, hogy ebben csak a mester dönthet, az apát, a főszerzetes. Egyikük bement, és azt mondta: „A Buddha a rein­kar­nációt tanította, igaz? Azt hogy sok életünk van, és emlékezett a múlt életekre” - amire a mester azt felelte: „Igen, igazad van”, és a szerzetes kiment, boldogan újságolta: „A mester azt mondta, nekem van igazam”. Mire a másik: „Nem lehet, hogy ezt mondja, bemegyek én is a mesterhez”, és bement, azt mondta a mesternek: „A Buddha a jelen pillanatot tanította, és azt, hogy ne spekuláljunk olyan dolgokon, amit még nem tudunk”, erre a mester úgy felelt: „Igen, ez igaz, igazad van”. Tehát a szerzetes kiment, és így szólt: „Látod, a mester azt mondta, nekem van igazam”. A másik erre azt mondta: „Nem lehet, hogy ezt mondta! Azt mondta, nekem van igazam!”, így hát bementek ketten együtt a mesterhez, és el­mond­ták, mi történt, és az egyik szerzetes így szólt: „Azt mondtad, nekem van igazam, aztán azt mondtad, a másiknak van igaza! Nem mondhatsz ilyeneket!” - mire a mester így felelt: „Igen, ez igaz”. A tanulság pedig az, hogy minden attól függ, hogyan nézed, mi a kérdés, mi a bizonyíték. És innen származik a sok vita: mert a történetnek csak egy részét látjuk. Minden gondolatoddal a történetnek csak egy részét látod. Akkor miért ne fognánk be a szánkat, és néznénk mélyebbre? Az élet történetének csak egy részét látjuk; melyik vallásnak van igaza, a kereszténységnek, a buddhizmusnak, a hinduizmusnak, az iszlám­nak? Csak fogjuk be a szánkat, és nézzünk rá! Hagyjuk abba a gondolkodást! Hagyjuk abba az ítélkezést! Hagyjuk abba a spekulációt! Épp mielőtt bejöttem ide, arról beszéltem, hogy az igazság, a valódi buddhizmus olyan, mint a levegő. Senki sem birtokolja. Senki sem rakhat rá szabadalmat, mondván, hogy „a levegő a miénk”. A levegőt mindenki szabadon lélegezheti be. Senki sem kereskedhet a levegővel. Senkinek nincs kizárólagos joga az igaz­sághoz. Ott van, hogy megláthasd az elméd csendjében. Tehát a valódi buddhizmus az, amikor valaki ezt az etikát gyakorolja, mert ez mutatja, hogy legalább azt tudja, mi ártal­mas, és mi nem ártalmas, hogy mi az, ami segít másoknak, és segít önmagának. Tudja, hogy a béke segít neki. A meditáció, a higgadtság, a nyugalom... A legcsodálatosabb dolog egy pillanatnyi nyugalom. Két pillanatig, tíz pillanatig, nyugodtan ülni fél óráig; akik ezt meg­csináltátok, miért jöttök mindig vissza ide meditálni? Miért olyan népszerű a meditáció? Mert olyan mélyrehatóan békés és boldog! Amikor én első alkalommal meditáltam, csak öt percig, fiatal diákként, nem tudtam a semmit a meditációról, de valami megrezdült bennem, tudtam, hogy ez békés, ez jó, ez valahová elvezet majd. És, te jó ég, tényleg elvezett valahová! Az ember érezte az ízét, érezte, hogy ez valami csodálatos dolog, és megéri az időt. Még akkor is, ha abban az időben nem egészen tudtam, mi az. Mindenki, aki eljön meditálni, érzi és érti ezt. Tehát ha egy buddhista nem meditál, ne higgyük, hogy eljutott ennek a dolognak a szívéig! Szükség van arra, hogy végezd a meditációt, és amikor igazán elkezded művelni, akkor aztán tényleg megnyílik, és hatalmas örömöket tartalmazó térré válik, és hatalmas bölcsességgé. Ezért mondta a korábban említett szerzetes, hogy „könyvek, könyvek, könyvek, túl sok, túl sok, túl sok, szemetes, szemetes, szemetes”: mert annyi könyv van, amitől túl sokat gondolkodsz. Csak egyre több ötletet adnak, és több dolgot, amiről érvelni lehet. Valaki ír egy könyvet, aztán mások írnak róla ismertetőket, aztán mások írnak összefoglalót a legjobb ismertetőkből, és ez így megy egyre tovább és tovább. És ez nem áll meg, nem igaz? Tényleg a könyvekkel szerzel bölcsességet? Vagy ha azt kérdem, hogy jóllaksz-e attól, hogy elolvasod az étlapot... A lényeg, hogy a könyvek mindaddig hasznosak lehetnek, amíg mutatnak valamire. Ez a sok szó... Mennyi buddhista könyv elolvasására van igazán szükség? Ha egyszer mind azt mondja: „Fogd be a szád! Ülj le! Maradj csendben, és nézz befelé!”... És látod ezt a sok könyvet... A Buddha egyik nagy mondása, 2500 évvel ezelőtt: „a Dhamma, az igazság ebben az ölnyi hosszú testben van”. Itt benn. Ezt mondta a Buddha. Közvetlenül az Írásokból idézve. Az igazság Benned van. Nem mint az X Aktákban, nem odaát van. Az igazság nem odaát van. Az igazság idebenn van. Ne higgy az X Aktáknak! Hibásak, azért nevezik X-nek. Hibásak. Hibás akták. Ezek a helyes akták. Tehát idebenn van. Ezt teszi a meditáció; ha tényleg idebentre akarsz eljutni... Észrevetted már a meditáció közben, hogy a közép­pontba tart: beljebb, beljebb, beljebb? Ha egyre jobban közelítesz a dolgok közepéhez, eljutsz az idő közepéig, ezt hívjuk most­nak. Az idő legközepén pedig ott a csend. Annak a legközepén ott a lélegzet; a lélegzet köze­pén eljutsz ezekhez a gyönyörű nimittákhoz (jelekhez - a ford.), fényekhez az elmében; annak a közepén pedig ott vannak a jhanák (e.: dzsánák) (meditatív elmélyülések - a ford.), ezek a nagyszerű gyönyör-állapotok, csak mert egyre haladunk befelé, befelé, befelé, befelé, befelé, befelé, befelé... Amit mindenki a világon csinál, az az, hogy halad tovább, tovább, tovább, tovább, tovább... Ezért nem találják meg soha az emberek az igazságot. Mert csak tovább, tovább, tovább, tovább, tovább... A legtöbb embernek ez az élet. Mindig tovább a következő dologra, tovább a következő dologra... Nyugtalanság, zavarodottság; soha nincs nyugalom sem a testükben, sem az elméjükben. A meditációval a középpont felé megyünk, befelé, befelé, befelé, amíg el nem érünk eddig a szépséges gyönyörig... Nem csak hogy a gyönyör kedvéért érezzük a gyönyört, ami a legtöbb embernek elég is, csupán érezni a gyönyört a mély meditációban - ha csak ennyit teszel az életben, az elég szép. De ennél többről van szó: megadja Neked azt a mélyreható bölcsességet, ami tényleg segít Neked, és segít másoknak. Innen ered a bölcsesség. A Buddha azért világosodott meg, mert meditált, nem azért, mert sokat gondolkodott, vagy mert egyetemre járt. Néhány nagyszerű szerzetes, akit ismertem, a képzettséget tekintve reménytelen eset volt. De ha a bölcsességet tekintjük: nagyon bölcsek voltak! Ezt is megtanultam, mikor Thaiföldre mentem: volt egy kiváló diplomám egy kiváló egyetemről, de például Ajahn Chához képest tudatlan voltam, igazán ostoba. Életemben először annyira ostobának éreztem magam! És úgy éreztem, én voltam „az osztály utolsója”, mikor elmentem Thaiföldre. Nagyon jót tett nekem ez az alázat, miután átmentem az életem összes vizsgáján, és rá kellett jönnöm, micsoda idő­pazarlás volt. Tehát, ha a gyerekeid épp a záróvizsgákat végzik: nem fontos. Mondd azt nekik: „ne aggódj emiatt; ha megbuksz a vizsgán, az talán azt jelenti, hogy egy nagy szer­zetes vagy apáca lehet Belőled”. Lehet, hogy van tehetséged, mert az elméd annyira egy­szerű, annyira csendes és annyira nyugodt... Hasznod tudnám venni! Gyere el hozzám, és én tudok Neked állást adni. Ez arról szól, hogy csodálatos dolog ilyen békével, ilyen tiszta­sággal, ilyen örömmel bírni az elmében; és az összes bölcsesség, amit szereztem, nem a könyvekből jött; onnan jött, hogy mediáltam. Tehát ha idejöttél, és hallottál valamit tőlem, ami segít Neked az életben, és amiről azt mondod, bölcs dolog - ez honnan jött? Egy szerzetes képzése nem abból áll, hogy leül, és mások elmondják neki a sok történetet. Nem abból áll, hogy előadásokat tartanak neki arról, mi a tanácsadás. Vagy hogy elolvassa ezt vagy azt a könyvet, és levizsgázik belőle. Szerzetesként egyáltalán semmiféle vizsgát nem tettem. Minden bölcsesség, amivel egy szerzetes bír, amivel Ajahn Cha bírt, a belátásból, a beljebb jutásból ered. Itt az történik, hogy ha nyugodttá váltunk, tiszták leszünk. Ha tiszták lettünk, elkezdjük mélyrehatóan látni a dolgokat. Elkezdünk észrevenni dolgokat. A legtöbb ember azért ostoba, mert nem figyel oda. Nem erről szól a legtöbbek élete? Tudod, azt mondják, hogy elszállt az idő... Miért tűnik úgy, mintha az idő eltűnt volna? Mert nem volt ott, amikor megtörtént! Nézzük meg egy napunkat: a nap mekkora részében, hány másodpercig voltunk igazán ott? És milyen gyakran tervezgettünk valami mást? Vagy álmodoztunk, emlékeztünk, fantáziáltunk. Ezért látszik úgy, hogy az idő olyan gyorsan eltűnik. Mert az emberek nincsenek ott. És ezért van az is, hogy soha nem születik bölcsesség. Mert soha nem vagyunk ott, hogy tudatosak lehessünk, nézhessünk, figyelhessünk, tudhassunk. Lénye­gében ha egyre tudatosabbak vagyunk, minél inkább jelen vagyunk - mégpedig csend­ben vagyunk jelen, nem hozzáadva a világhoz, hanem hallgatva azt... Ahhoz, hogy hallgassuk, csendben kell lennünk. Tehát ha egyre jobban gyakoroljuk ezt a csendet, ezt a tudatos csendet, ezt az odafigyelést - akár erdőben élünk, és a papagájokat figyeljük, vagy a hangyákat, akár a szerzeteseket figyeljük, vagy önmagunkat -, abból születik a bölcsesség. És innen ered a valódi buddhizmus, a valódi kereszténység, a valódi iszlám - bármi, ami valódi. A szila, szamadi, panna útja. Az etika, az erény a bölcsességre épül. Bölcs dolog nem ártani másnak, és nem ártani magadnak. A meditációra épül. Az elengedésre, az egyszerűségre. Mert ezt is bölcs dolog megtenni. Legyél békés! Engedd el! Saját érdeked, és mások érdeke is. És ebből születik a bölcsesség, a megértés: amikor saját magad látod, mi az igazság, és mi nem az igazság. Azoknak, akik mindig azt kérdik, van-e Isten, vagy nincs Isten, van-e újjászületés, vagy nincs újjászületés, van-e anatta - énnélküliség -, vagy létezik én, van-e kezdete vagy vége a világnak, van-e kezdet valahol, ki teremtette ezt az egészet: soha nem találjátok meg a választ kívül. Az egyetlen hely, ahol megtalálhatjátok a választ, Bennetek van, a mély meditációban, a csendben, a békében. Ezért mondjuk mindig az embereknek: tegyétek csak félre ezeket a kérdéseket! Tegyétek nyugodttá az elméteket! Igazán nyugodttá. Gyönyörtelien nyugodttá. És akkor tegyétek fel ezeket a kérdéseket! És akkor meg fogjátok találni a választ. Tudjátok meg magatok, ahelyett hogy valamilyen más forrásnak hinnétek! Olvashatjátok az Írásokat, megnézhetitek, miről szólnak az Írások, de ki tudja, melyik írás helyes? Tehát a valódi buddhizmusban megvan a felfedezésnek ez az ösvénye. Fedezd fel saját magad; és a tanító szerepe - ahogy mondani szoktam - az, hogy meg­szabaduljon a tanítványoktól, hogy megtanítson függetlennek lenni, saját magadtól látni. Egy tanító, aki több tanítványt akar, bizonyára őrült. Már így is túl sok van, és én esze­veszetten próbálok megszabadulni tőlük... De az emberek mindig felhívnak, ha prob­lémájuk van. Ez a „Szerzetes-telefon”... Ez így van! Van ez a „Szerzetes-telefon” szolgálat, amit felhívnak, és azonnal választ kapnak a kérdéseikre. Tehát amit itt csinálunk, az alap­vető buddhizmus. Ha bárki tudni akarja a különbséget mondjuk a Theravada[7] és a Mahajána - a buddhizmus különböző ágai - között, mindegyik fajtája, a Mahajána is, arra épül, ami az úgynevezett hat paraméter, hat spirituális gyakorlat. Tudjátok, mi ez a hat paraméter? Dana (e.: dána), ami az adakozóság; khanti, ami a tűrés, türelem; virija, ami az energia; és szila, szamadi, panna. Ez az, amit a Theravada-hagyomány csinál. Szila, szamadi, panna. Lehet mondani, hogy, igen, kívülről nézve mintha másképp gyakorolnának, de valójában, leg­belül, ha igazán jó Mahajána-szerzetesek, ugyanazt teszik, mint a Theravada-szerzetesek. Ha jók, mindegy, lehetnek bármilyen szerzetesek, bármilyen gyakorlók, bármilyen apácák. Egyszerűen azért, mert az egésznek a szívében ott a szila, szamadi, panna. A hármas gyakorlás: az etika, erény; a meditáció, az elme nyugalma; és a bölcsesség, ami ebből szüle­tik. Ez a valódi buddhizmus. Befejezésképpen a Buddha, mikor közvetlenül a halála előtt valaki, aki arra járt, odament, és feltett neki egy csavaros kérdést: „Más vallásokban, más ösvényeken járva lehetséges-e a megvilágosodás?”... Tudjátok, hogy mit felelt a Buddha? - Aki mindig bölcs volt, egész végig. Ez olyan, mint mikor valaki azt kérdi Tőled, meg lehet-e világosodni a kereszténységben, az iszlámban, vagy másutt. A Buddha válasza: „Bármely vallásban vagy filozófiában, ahol megtalálod a Nyolcas Ösvényt” - ez a szila, szamadi, panna gyakorlása - „fogsz találni megvilágosodott lényeket”. Nem a név a fontos. Hanem az, amit csinálsz. Bárki, aki gyakorolja ezt az etikát, bárki, aki meditál, bárki, aki kifejleszti a bölcsességet - ahogy ő mondta, ha ott a Nyolcas Ösvény, a szila, szamadi, panna -, akkor eljut ehhez a szabadsághoz. Tehát ez a valódi buddhizmus, ha úgy tetszik. Szemben a pszeudóval. A pszeudo azt jelenti: hamis. Ezért kérlek, tudjátok meg saját magatok, mi a valódi buddhizmus, tudjátok meg, mi a hamis buddhizmus! És ha egyszer Ti megértitek, akkor kérlek, tegyétek át a gyakorlatba, saját boldogságotok kedvéért, és az összes többi ember boldogságáért. El tudjátok engedni minden problémátokat, közel tudtok kerülni a megvilágosodáshoz, vagy akár meg is tudtok világosodni. Miért ne? Miért ne engednétek el a vágyakozást és a ragaszkodásokat? Már mióta okoznak Nektek problémákat és gondot? A buddhizmus mutat egy szép utat, amivel ezt meg lehet tenni. Nem fogja Helyettetek meg­csinálni egyetlen szerzetes vagy apáca sem, minden, amit tehetnek: hogy bátorítanak. Bátorítanak, tisztává teszik az utat, és azt mondják: érd el! Ez egy jó befejezés is lehet a beszéd végén: érd el! Tehát ez a pszeudo-buddhizmus és a valódi buddhizmus. Rendben, akartok pár kérdést feltenni? Van kérdés? Igen... „Hogyan kell elengedni?” - Hogyan tegyem le ezt a poharat? Először is, észreveszed, hogy nehéz, ha a kezedben fogod. Észre­veszed az el nem engedés fájdalmát. Tudd, hogy el tudod engedni, csak néhány másod­percre, és azután újra felveheted! Senki sem fogja elvenni. Ezért nem kell aggódnod, hogy elveszítesz valami szörnyen fontosat. Csak egy időre leteszed. Először megtanulsz idő­legesen elengedni. Csak pár másodpercig. Azután felveszed, csak hogy biztonságban érezd magad. Aztán idővel el tudod engedni egy kicsivel tovább. Aztán idővel el tudod engedni, bele tudod dobni a szemetesbe. Azután nincs szükséged arra, hogy újra felvedd. Fokoza­tosan engedd el. De... az elengedést nem úgy csinálod, hogy gondolsz rá. Ha azt mondod: „elengedni, elengedni, elengedni, elengedni, elengedni, elengedni, elengedni...”, akkor nem tudod, hogy kell elengedni. Az elengedés nem cselekvés, inkább a cselekvés hiánya. Ezért van, hogy az elengedés lényege a ragaszkodás két végpontjával kapcsolatos: ezt fontos meg­érteni, a ragaszkodás két végpontját - mihez ragaszkodsz, és mi az, ami ragaszkodik? Amihez ragaszkodunk: néha az emberek csak ezt látják a ragaszkodásban - ragaszkodom a gyerekeimhez, ragaszkodom a DVD-mhez, ragaszkodom az autómhoz, ragaszkodom a pén­zemhez. És ezeket el tudják engedni, de aztán felvesznek valami mást. Valójában mi az, ami ragaszkodik? Miért ragaszkodunk ezekhez? És lényegében ez az, amire figyelnünk kell. Mi az, ami ragaszkodik? És meglátod, hogy ez nem más, mint az „én” illúziója, amivel ön­magunkat mérjük. Sokan a tulajdonukkal mérik magukat. Ezért hívják meg a barátokat az új házukba. „Látod, milyen szép, új házam van?” Ezért szeretnek járkálni az autójukkal, főleg mikor új van nekik. A legrosszabb dolog, amit tehetsz, ha új, és főleg drága autód van, az az, hogy lezárt garázsban tartod. Akkor senki sem látja, úgy mi értelme van? Az emberek azért akarnak szép autót, hogy henceghessenek vele. Azért, mert voltaképpen a tulajdonuk­kal mérik önmagukat. Vagy lehet, hogy az intelligenciájukkal mérik magukat: ilyen vég­zett­ségem van, vagy olyan vég­zett­ségem van. A fiatalok a fittségükkel mérik magukat, vagy a szépségükkel. Ezért mutogatják a testüket, hogy milyen erősek és fittek. Ezért rejtjük el a csúnya embereket a társadalom elől, és ezért rejtjük a beteg embereket kórházba vagy inté­zetbe. Amivel mérjük önmagunkat, ahhoz ragaszkodunk. És ha mindezt el tudjuk engedni, akkor bárki lehetünk. És senki is lehetünk. Tehát az egész az „én” észleletéből ered. Ha magabiztosabb leszel, nem kell senkinek sem lenned, el tudod engedni az egészet. Siker, kudarc, kit érdekel? Ez az elengedés... Más kérdés? Igen... „Muszáj vegetáriánusnak lenni?” - Jó vegetáriánusnak lenni, de nem muszáj, ahhoz, hogy buddhista legyél. Ihatsz alkoholt, bár nem tesz jót Neked, és én azt mondanám, nem bölcs dolog, de attól még eljöhetsz, és attól még a barátod leszek. Ez fontos, mert egyébként azt mondhatnám: vegetáriánusnak kell lenned, nem ihatsz alkoholt, és aki alkoholt iszik, nem jöhet soha többet ide, ki van közösítve, nem jöhetnek homoszexuálisok, nem jöhetnek, akik a Liberális Pártra szavaznak, vagy akik a Munkapártra szavaznak, vagy erre-arra a pártra, csak a Zöld Párt jelöltjei jöhet­nek ide. Ha ezt tenném, nem lenne az helytelen? Mert ez nem a buddhizmus útja. Ezért nem tett ilyet soha a Buddha. Mert buddhistának lenni annyi, mint törekedni arra, hogy a nem-ártás útját kövessük. Az egyik szép történet, amit hallottam, hogy Thaiföld északkeleti részén egy kolostorban volt egy ember, aki alkoholista volt, és sok hite volt a nyugati szerzetesekben. Tehát bejött oda, és nem utasították vissza. És végül - mert volt hite a szerzetesekben, akik nagyon kedvesen bántak vele - a háromhónapos esős évszak alatt úgy döntött, hogy nem iszik napkeltétől napnyugtáig. Ami azt jelentette, hogy kora hajnalban kelt fel, még napkelte előtt, és megivott mondjuk egy üveg whiskyt, de amikor a napkelte jött, abbahagyta. És a fogát összeszorítva kitartott napnyugtáig, és akkor megint elővette a whiskyt. Ezt három hónapon át csinálta. A ő számára ez nagyon nehéz volt. A szerzetesek pedig megdicsérték: „jól csináltad”. Nem ítélkezünk felette, mert alkoholista, vagy valami más miatt szörnyű, hanem látjuk, hogy próbálkozik, erőfeszítést tesz. Ezzel a bátorítással jövőre talán kicsivel többet meg tud tenni, azután még többet, és végül talán teljesen le tud mondani az alkoholról. De ha ítéletet mondunk az emberek felett, visszautasítjuk őket, mondván hogy „húst eszel, ezért nem jöhetsz ide”... Tehát nem kell vegetáriánusnak lenned ahhoz, hogy buddhista legyél. Bátorítunk, hogy az legyél, de nem abszolút szükséges. Kérdezd meg magadtól, árt-e Neked, árt-e másoknak. Ezt az elvet követve nem ítélkezünk túlzottan más emberek felett a világban. Lehetsz toleráns, de ez nem olyan tolerancia, amivel azt mondom, hogy helyeslem. Azt mondjuk: lássuk, tudunk-e bátorítást adni ahhoz, hogy jobb legyen! A bátorítás az, ami fontos. Nem erőltetheted rá az emberekre. De báto­rítást adhatsz, elmagyarázhatod, miért kellene kedvesebbnek és felelősségteljesebbnek len­ni­ük, szociálisabban gondolkodniuk. Bátorítasz, bátorítasz - a saját érdeked, hogy ezt tedd. Ha a gyerekekről van szó... Néha a szülők panaszkodnak a gyerekeikre, akik nagyon rendet­lenek, nehéz őket fegyelmezni. Tudjátok, a fegyelem gyökere valójában az, ha elmondjátok a gyerekeknek, miért áll érdekükben kitakarítani a szobát, vagy bármi. Emlékszem még, amikor a kínai hadtudományról olvastam: a tábornokot, aki a császári hadsereg legfegyel­me­zettebb hadosztályának élén állt, egyszer magához hívatta a császár, és megkérdezte tőle, hogyan lehet, hogy nála van a legnagyobb fegyelem, nagyobb, mint az összes többi ezred­nél. A tábornok azt felelte: „Úgy, hogy én csak arra utasítom a katonáimat, amit ők meg akarnak tenni, ezért követik mindig a parancsokat”. Csak arra utasítom, amit meg akarnak tenni. Ezért csinálják mindig meg. Ez persze egy kissé túl kézenfekvőnek és felületesnek tűnhet, de ha mélyebben belenézünk, ez a tábornok igazából arra gondolt, hogy sok időt fordít arra, hogy motiválja a csapatait. Elmondta az okokat, azzal bátorította őket, hogy jó dolog korán felkelni és edzeni magukat, erőssé és fitté válni, a háborúba menni, hogy a hazájukat támogassák. Bátorította őket, és elmondta, miért kell ezeket a dolgokat csinál­niuk. Ezért volt tökéletes a fegyelem. Ezért van jó fegyelem a szerzeteseim körében a Serpentine-i kolostorban. Felkelnek reggel, mert azt akarják. Meditálnak, miért? Nem azért, mert muszáj, hanem mert azt akarják. Az egész csak marketing, nem igaz? Ha azt akarod, hogy megvegyék a termékedet, fel kell kelteni rá az étvágyat, hogy az emberek lássák, miért olyan fontos megvenni. Tehát a gyerekekkel is marketinget kell végezni. Szülőként csak olyan dologra kell utasítanod őket, amit meg akarnak tenni. És akkor tökéletes fegye­lem lesz az otthonodban. Elmagyarázod nekik, miért kell tisztán tartani a szobájukat, miért kell tisztelniük a szüleiket. Ha tudod őket motiválni, el tudod magyarázni, miért, és jól indítod el őket, akkor tökéletes lesz a fegyelem. Ez egyszerű bölcsesség. Az étvágykeltő menedzserek tudják ezt, a mesterek is tudják, a spirituális vezetők is tudják. Így működik. Rendben, azt hiszem, ma estére ennyi kérdés elég, tehát akkor köszönöm a két kérdést, és remélem, élveztétek a beszédet.

 

      



[1] Birodalom: (itt) utalás a hat létbirodalomra, amelyek különböző létállapotokat jelölnek.

[2] Betekintés: a dolgok valódi természetének tudása.

[3] Mahajána (szó szerint „nagy mód” vagy „nagy eszköz”): a buddhizmus egyik fő tradíciója, amely Tibet, Nepál, Kína, Korea és Japán területén elterjedt.

[4] Ragaszkodás: múlandó dologhoz való érzelmi kötődés; a helytelen látás egyik következménye, a boldogtalanság egyik oka.

[5] Ajahn Cha: az előadó, Ajahn Brahmavamso buddhista tanítómestere.

[6] Dhamma: Igazság, Valóság; a buddhizmusban a Buddha Tanítására értik.

[7] Theravada (szó szerint „a régiek tana”): a buddhizmus Sri lanka, Burma, Thaiföld, Kambodzsa és Laosz területén elterjedt, ortodox (az eredeti tanításokhoz ragaszkodó) tradíciója.