Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tan Acharn Kor Khao-suan-luang:

Az elme megismerése                          

(Tanácsok a meditációhoz)

 

 

 

Tartalom

 

Észrevétel vagy öncsalás? …………………………………….2.

Különbségek a tudásban  ……………………………………..4.

Az egyensúly útja ………………………………………………..6.

Szurok – golyó   ………………………………………………….6.

Összedől a régi „Igazság” ....……………………….8.                

Bonyolult tudatlanság …………………………………………11.

Kétféle üresség  …………………………………………………12.

Megnyitni a Szív Útját ……………………………………….13.

Rövid összefoglaló a légzési meditációról …………….14.

 

 

 

 

 Észrevétel vagy öncsalás?

   Fontos az elme-gyakorlatok különböző szintjeiről beszélni, mert az elme nagyon sokféle módon tudja becsapni önmagát. Ha nem vagyunk elég jók abban, hogy felfedezzük e praktikákat, és átlássunk rajtuk (megismerjük működésüket), még akkor is nagyon nehéz lesz legyőzni, ha közben végig figyelmesen ellenőrizzük az elménket. Erőfeszítésbe kerül, hogy folyamatosan koncentrálni tudjunk e dolgok szemlélésére. A figyelmesség önmagában semmilyen valódi tudáshoz nem vezet. Legjobb esetben is csak egy kis védelmet nyújt az érzéki kapcsolódások hatásai ellen. Ha nem végzünk koncentrált szemlélődést, az elme nem lesz képes fejlődésre.

 

   Ezért kell megtanulnunk teljes mértékben, állandóan tudatosnak lenni. Ha úgy ismerjük meg a dolgokat, amilyenek, valódi létükben, nem marad más hátra, mint hogy elengedjük őket. A kezdő szinten ez úgy fog megjelenni, hogy az elmében nem keletkeznek haszontalan és banális gondolatok. Egyszerűen abbahagyja a keresést, az örökös önelemzést. Ha mégis marad valami, amin gondolkodni kell, gondolatainkat a változékonyság, stressz és az én – mentesség témáira kell irányítanunk. Az elme gondolkodását és címkézését kizárólag az e témákkal való kapcsolatra kell korlátoznunk, mivel, ha a gondolkodásunk és a címkézésünk (a dolgok megnevezése – a ford.) helyes, akkor fogjuk magukat a dolgokat is helyesen látni. Ha ellentétesen cselekszünk, szükségszerűen helytelenül gondolkodunk és címkézünk majd, és ez azt jelenti, hogy a látásmódunk is helytelen lesz. Ez az, ami tökéletesen elrejti az elmét önmaga elől.

 

   Ha az elmében gondolatok vagy címkék (nevek) jelennek meg, és koncentrálunk arra, hogy közelről szemléljük őket, rájövünk, hogy ezek érzékletek – felmerülő és eltűnő, megváltoztatható, megbízhatatlan és illuzórikus érzékletek. Ha nem fókuszált figyelemmel tekintjük őket, akkor a gondolkodás csapdájába esünk. Más szavakkal, az elme emlékek felmerülését teszi lehetővé a múltból, ezen múltbeli emlékekkel lesz elfoglalva, ám ha időben tudatosak vagyunk ezzel kapcsolatban, látjuk, mennyire illúziók ezek az emlékek. Még a jó és rossz érzékleti élményekről, amelyeket az elme a megtörténésük pillanatában jelentéssel ruház föl, azokról is kiderül, ha gondosan megfigyeljük és szemlélődünk, hogy megtévesztőek. Nem jelentenek valódi igazságot. Ám, mindőjükhöz tudatlanság és káprázat tapad, s ez körbe-körbe vezeti az elmét. Más szavakkal, az elme nem képes fölismerni, mi micsoda – hogyan tűnnek fel, tartanak egy darabig, majd merülnek alá a dolgok – ezért hozzájuk tapad, és engedi becsapni magát, számos szinten. Ha nem állunk meg, és nem kezdünk el koncentráltan figyelni, sohasem fogjuk átlátni ezt a működést.

Azonban, ha az elme egyensúlyban marad, azaz megáll, és önmagát ismeri meg, eljuthat addig, hogy annak ismerje föl a dolgokat, amik azok valójában. Ha már fölismerte, önmagától is el tudja engedni őket, anélkül, hogy kötődne hozzájuk. Ezt a tudást szüli az igazi figyelmesség és észlelés: Megismerni, és elengedni. Nem ragaszkodni. Mindegy, mi tűnik fel a színen: jó, vagy rossz, gyönyör vagy kín - ha az elme fölismeri, nem ragaszkodik hozzá. És ha nincs ragaszkodás, nincs stressz és szenvedés. Ezen, megfeszített erővel kell dolgozni: ha nincs ragaszkodás, az elme „normális” maradhat. Üres. Zavartalan. Nyugodt és békés. Ám ha nem így közelít önmagához, nem így ismeri meg önmagát, beleesik a tisztátalanság és a sóvárgás csapdájába. Mindenféle bonyolult, összetett tárgyat felkap majd, amelyeket már önmagukban is nehéz átlátni, mert minden úton-módon hízelegni fognak az elmének, hogy fogságukban tartsák - s ezek mind csupán az elme beszennyezésének és sóvárgásának csalóka eszközei, nyersanyagai. Az a tény, hogy az elme nem ismeri önmagát, azaz nem tudja, hogyan keletkeznek és múlnak el a mentális állapotok, és hogyan „vesznek föl” különféle tárgyakat, azt jelenti, hogy elveszejti önmagát a rengeteg kötődésben.

     Semmit sem olyan nehéz ellenőrzés alatt tartani, mint az elmét, minthogy már annyira hozzászokott a helytelen szemlélethez és vélemény-formáláshoz. Épp ez zárja el önmagától. Ám Buddha tanításainak köszönhetően megtehetjük, hogy ismereteket halmozunk fel az elmében, vagy a tudatban, annak minden rétegével és kifinomultságával, amelybe aztán, ha mélyen belenézünk, üresnek találjuk – önmagában véve és önmagától jelentés nélkülinek.

 

   Ez az üresség tisztán meg tud jelenni a tudatban. Bár mélyen fekszik, és rejtve van, egy csendes és nyugodt befelé figyeléssel meg tudjuk találni. Az elme megáll és figyel, önmagát ismeri meg. A külső, érzéki ingerek – látvány, hangok, illatok, ízek és hasonlók – nem érdeklik többé, mert szándéka, hogy betekintsen a tudatba, tiszta és egyszerű: azt akarja látni, miként kerülnek oda a dolgok, és hogyan hoznak létre „témákat”. Az érzékletek, gondolatok, a kellemesre és a fájdalomra vonatkozó címkék, stb., mind termé-szetes jelenségek, amelyeket átélünk, azután megváltoznak – és nagyon kifinomultak. Ha témákhoz kapcsolódva tekintjük őket, nem fogjuk tudni megismerni a maguk valójában. Minél bonyolultabb jelentéssel ruházzuk fel őket, annál inkább összezavarodunk – elveszünk az újjászületések körforgásában.

 

Az újjászületések körforgása és a gondolat-alkotás folyamata egy és ugyanaz. Eredményeképpen körbe-körbe forgunk, beleveszve a gondolat-formálás számtalan szintjébe. A lényeget érintő tudás nem tud létrejönni, mert benne ragad ebben a nagyon ismétlődő körforgásban, folytonosan valamire vonatkoztatott értelmet ad neki, és aztán ragaszkodik ehhez az értelmezéshez. Ha jónak címkézett egy dolgot, arra úgy tekint, mint jóra. Ha rossznak címkézte, akként fogja kezelni. Ezért marad benne az elme teljesen az újjászületések körében, a gondolat-létrehozás köreiben.

   Ezért a dolgok tisztán látásához szükséges az, az erőfeszítés, amellyel megállítjuk a körforgást és figyelni kezdünk; megállunk és  a helyes módon kezdünk megismerni, az egyetlen helyes módon. Ugyanekkor használnunk kell a képességünket a megfigyelésre. Ez fog képessé tenni rá, hogy a tudatunkat különleges módon „olvasni” tudjuk, megértsük. Ha továbbra is ragaszkodnánk a gondolatokhoz és a címkézéshez, örökre fogva tartanának. Tehát meg kell állni, és figyelni kell, megállni, és tiszta tudást szerezni a koncentrált figyelem segítségével – beszűkítve a figyelmet a működésben lévő tudatosságra. Így lesz a tudásunk használható.

 

   Legvégül látni fogjuk, hogy nincs semmi más – csak az ürességben minden pillanatban megtörténő keletkezés (felmerülés) és szétoszlás (elmúlás). Ha nincs kötődés, nincsenek kérdések. Csak a felmerülés és elmúlás természetes jelenségei vannak. Ám mivel mi nem tudjuk a dolgokat természetes jelenségekként látni, ezért valóságként kezeljük őket, és úgy ragaszkodunk hozzájuk, mint saját énünkhöz, vagy mint ami (biztosan) jó vagy rossz, és más bonyolultságokhoz is. Ez állandó forgásban tart bennünket, ahonnan nem találjuk a kiutat, amelyben nem tudjuk eldönteni, mit engedjünk el – nem tudjuk eldönteni. Amikor ilyen tanácstalanok vagyunk, a dzsungelben bolyongó emberhez leszünk hasonlóak, aki nem találja a kivezető ösvényt, és fogalma sincs, mit tegyen.

Pedig a szemünk előtt hever a megoldás: az elme mindenfélét „felkap” és jelentéseket ad neki, anélkül, hogy a felmerülés és elmúlás tiszta és egyszerű természetével tisztában lenne. Ha meg tudnánk tenni, hogy egyszerűen figyeljünk és megismerjünk, jelentések, gondolatok, képzelgés nélkül – egyszerűen megfigyelve a dolgok folyamatát, történését – nem lennének többé kérdések. Csak a jelenbeli jelenségek vannak: felmerülnek, tartanak valameddig, elmúlnak, felmerülnek, tartanak valameddig, elmúlnak… nincs semmi különös trükk a módszerünkben, de meg kell állni, és figyelni kell, megállni és tudatosítani magunkban minden pillanatot. Ne hagyjuk a tudatosságunk folyamát eltérülni, külső elfoglaltságokba bonyolódni. Gyűjtsük össze ezt a tudatosságot belülre, hogy megismerhesse önmagát – azt, hogy semmi sincs, amihez érdemes lenne ragaszkodni. Csak tévképzetekről, szemfényvesztésről van szó.

 

   Ennyi tudás elég is, hogy megtaláljuk önmagunkban az igazságot. Látni fogjuk, hogy a tudatosság mentes az „én”-től. Ha a fizikai jelenségeket figyeljük meg, elemekként fogjuk őket látni, amelyeknek nincs „én”-je. A mentális jelenségeknek sincs „én”-je, ezek a tudat építőkövei – és ha nem kötődünk ezekhez, nincs ragaszkodás, akkor nincs stressz és szenvedés sem.

Ha folytatódik is némi gondolkodás az elmében, egyszerűen figyeljük meg, engedjük történni – így a körforgása le fog lassulni. Egyre kevesebb gondolat fog képződni. Ha nem is áll le a folyamat, a gondolat-formálás csökkenni fog. Képesek leszünk megállni azért, hogy figyeljünk, hogy egyre többet tudjunk.  E módszerrel észreveszzük majd a gondolat-alkotás, a mentális címkézés, az öröm, a kín és más hasonlók csalásait és trükkjeit. Képesek leszünk észrevenni, hogy valójában semmi sincs az elmében – tudatlanságunk okozta, hogy belecsábultunk a dolgokhoz való ragaszkodásba, s hogy e tudatlansággal magunk idéztük elő a szenvedésünket.

Figyelmünket tehát egyetlen dologra kell összpontosítanunk. A több témára való figyelés nem megfelelő. Gondos figyelmünket egy helyre összpontosítsuk, megállva, megismerve, figyelve. Ne hagyjuk, hogy elszabadulva gondolatok, nevek (címkék) után fusson. Ám ez a megismerés azt kívánja, hogy tartósan összpontosítsunk: arra, hogy tisztán lássunk. Nem elég, ha csak „lecsendesítjük” az elmét. A tisztánlátás érdekében befelé kell figyelnünk… és elmélkednünk azon, hogyan tudjuk elengedni a dolgokat. Az elme így, természetének megfelelően, ki fog ürülni, olyan módon, amit csak belülről lehet megismerni.

 

Különbségek a tudásban

    Mit tehetünk azért, hogy a khandá-kat – a stressz és szenvedés masszáját – tisztán lássuk, úgy, hogy a hozzájuk való kötődést kiirtsuk az elménkből? Miért van az, hogy emberek, akik orvosnak tanulnak, minden szervet megismernek a testben – a  beleket, a májat, a veséket, mindent, részletesen – és mégsem tudnak tárgyilagossá, józanná válni a testtel szemben? Miért? Miért nem tudnak a temetkezési vállalkozók – bár idejüket számtalan holttest mellett töltik – egyáltalán belátáshoz jutni? A példákból is kiderül, hogy azért, mert ezt a fajta belátást nehéz elérni. Ha nincs figyelmesség és tisztánlátás, amely úgy ismeri föl a dolgokat, amilyenek valójában, akkor a tudás csak múló divat. Nem hatol mélyre. Az elme továbbra is csüng a kötődésein.

 

   Azonban az elme valódi belátás birtokába juthat, egészen addig a pontig, ahol feladja kötődéseit, és eléri a nibbana – hoz (nirvana-hoz) vezető ösvényeket, majd annak megvalósulását. Ebből is kiderül, hogy különböző fajta tudások vannak. Nem arról van szó, hogy minden apró részletet tudnunk kell, mint a modern sebészeknek. Csak azt kell tudnunk, hogy a test a négy fizikai elemből, valamint a tér elemeiből és a tudatosságból van megalkotva. Ha ezt tényleg tudjuk, akkor már elértük a (helyes) ösvényeket és azok végcélját; míg mindazok, akik olyan mélységben tisztában vannak a részletekkel, hogy akár műteni is tudnak, a transzcendencia terén egyetlen lépést sem tettek előre.

 

Bontsuk tehát elemeire a testet, hogy minél alaposabban megismerjük. Ha ezt tesszük, akkor nem lesz bennünk túlzott nosztalgia, amikor változások következnek be a testben vagy az elmében. Ha nem így teszünk, akkor kötődéseink változatlanok és erősek maradnak, s a jövőben ez további létezéshez és születéshez vezet.

 

   Most tehát megvan a lehetőségünk rá, hogy elmélkedjünk a testről, és egyenként szemlélhetjük a részeit, abból a célból, hogy lehatoljunk a részletekig. Vegyük az öt alapvető meditációs tárgyat – a fejen lévő hajzatot, a test szőrzetét, a körmöket, a fogakat és a bőrt – és vizsgáljuk meg őket alaposan, egyenként. Nem muszáj mind az öttel végigcsinálni. Összpontosítsunk a hajunkra, vegyük észre, hogy a föld – elemhez tartozik, gyökerei vérben és nyirokban áznak a bőr alatt. A színe, a szaga, és a környezete egyaránt viszolygást keltő. Ha e jellemzők mélyére hatolunk, és elmélkedünk ezeken, nem csábulunk bele többé abba, hogy az én hajamként, az én körmömként, az én fogaimként, az én bőrömként érzékeljük őket. Mindezek a testrészek a föld elem, a víz, a tűz és a szél keveredéséből jöttek létre. Ha csak a föld elemből állnának, semeddig sem tartanának – a test minden részének mind a négy alkotóelemet tartalmaznia kell, hogy valóban testté legyenek. S itt van azután egy „mentális jelenség” – az elme, működés közben. Ezek mind „dolgok”, amelyek minden értelemben a természet törvényét követik – a fizikai és mentális jelenségekre jellemző felmerülést, változást és elsüllyedést - csakhogy mi ragaszkodunk hozzájuk, s a testet sajátunknak, az elmét „én”-nek tartjuk. Csupa én és enyém. Ha nem szemlélődünk, hogy valóban annak lássuk a dolgokat, amik, akkor semmit sem tettünk, csak csüngünk rajtuk.

 

   Ezt jelenti a meditáció: annak látni a dolgokat, amik. Nem arról van szó, hogy tárgyról tárgyra váltogatunk, mivel ez csak azt garantálja, hogy semmit sem ismerünk meg igazán. Ám belső természetünk, a figyelmetlenség és az érzékcsalódás hatalmának engedel-meskedve, nem szereti önmagát újból és újból megvizsgálni. Állandóan új tárgyak „behúzásán” fáradozik, így aztán mindig váltogatjuk gondolkodásunk tárgyát. Ezért maradunk ostobák és figyelmetlenek.

 

   Miért vagyunk képesek akkor más (az elmén kívüli) dolgokat megismerni? Mert követik a sóvárgás kijelölte utat. A dolgok valódi észleléséhez a sóvárgás feladására lenne szükség, ezért (a sóvárgás mechanizmusa – a ford.) megtalálja a módját, hogy elrejtse a dolgokat. Állandóan változásban tart mindent, folyton új tárgyakkal hozakodik elő, folyamatosan bolonddá tesz bennünket, mert csupa olyasmit tanulunk, és olyasmin gondolkodunk, ami csak a stresszt és a szenvedésünket növeli. Ez a sóvárgás célja. Ezért mindig útjába fog állni, annak a fajta tanulásnak, amely megszünteti a stresszt és a szenvedést.

Ezért akar az elme mindig új, megismerni való tárgy, új szerelem után fordulni. S ezért kötődik újra és újra. Így, ha az elme valójában nem ismeri önmagát, valódi erőfeszítést kell tennünk, hogy lássuk: a benne lévő dolgok valójában nem mi vagyunk, nem saját dolgaink. Ne hagyjuk az elmét megfeledkezni erről a tudásról: legyen ez egy törvény bennünk. Ha az elme, nem ismeri fel a változékonyság, a stressz és a nem-én igazságait, nem szabadul a szenvedéstől. Tudása akkor csak evilági tudás lesz, földi ösvényt követ. Nem éri el a nibbana útját és megvalósulását.

 

   Itt válik el a világi és a transzcendens útja. Ha a változékonyság, a stressz és a nem-én fogalmait a legvégsőkig megértjük, az maga a transzcendens. Ha nem hatolunk le a legapróbb gyökerekig, továbbra is az evilági szinten maradunk.

A Buddhának számos tanítása van, ám mindegyik erre irányul. A gyakorlás fő elvei – a figyelmesség négy alapköve, a Négy Nemes Igazság – mind a változékonyság,  a stressz és az én-mentesség jellegzetességeit tárják föl. Ha túlságosan sok szabályt akarunk elsajátítani, nem lesz világos tudásunk az igazságról a maga egyedüli valójában. Ha arra koncentrálunk, hogy egy keveset (valóban) megismerjünk, több valódi tisztánlátást nyerünk, mintha sok dolgot akarnánk tudni. Sok minden tudásának a vágya vezet oda, hogy végül is csalatkozunk. Körben járkálunk csalódott „tudásunkban”, gondolkodva, és nevet adva a dolgoknak, ám az összpontosított és egyedi tudás, ha valóban létrejött, akkor abszolút. Megfeszített erővel dolgozik egyetlen tárgyon. Nincs szükség arra, hogy egy csomó tárgyat ismerjünk: ha egyet igazán ismerünk, akkor minden afelé tart, arra összpontosul.

 

Az egyensúly útja

   A Dhamma gyakorlásában egyensúly beállítására kell törekednünk az összpontosítás és a tisztánlátás* folyamatai közt, másképp gondolkodásunk megvadul, elszabadul. Ha az egyensúly a tisztánlátás (megkülönböztetés) oldalára billen, gondolkodásunk elszaba-dulhat. Ha az összpontosítás kerül túlsúlyba, akkor az elme működése nyugodt és zavartalan marad, ám ez az állapot nem is vezet tudáshoz. Ezért egyensúlyban kell tartanunk őket. A nyugalomnak a megkülönböztetéssel (ítéletalkotással, tisztánlátással) kell párosulnia. Egyik oldal túlsúlya sem helyes. Találjuk meg mindkettő helyét, mert így lehet a dolgokat teljes mélységükben világosan látni. Másként az eredmény a korábbi csalódás (becsapódás) lesz. Vágyhatunk arra, hogy minél több tárgy (dolog) tekintetében nyerjünk tisztánlátást (ítélethozatali képességet), s emiatt gondolkodásunk „megbolondul”.

 

   Az elme kikerül az ellenőrzésünk alól. Sokan nem értik, hogy a tisztánlátás miért nem merül föl soha gyakorlásaikban, aztán amikor mégis megtörténik, hirtelen más tárgyra váltanak át. Gondolkodásuk elszabadul minden kötelék alól.

Ezért a meditációs gyakorlat során meg kell figyelnünk, hogyan tudjuk az elmét lecsendesíteni. Ha egyszer már elérte a nyugalmat, hajlamos megmaradni ebben az állapotban. Az is megtörténhet, hogy kiürül, minden tudástól mentes lesz – csendes, szabad és megkönnyebbült (legalábbis egy ideig) – de a tisztánlátás képessége nélkül. Ám ha képesek vagyunk arra, hogy tisztánlátással párosuljon az összpontosításunk, azzal nyerünk igazán. Mindenestül észleljük majd a dolgokat, és képesek leszünk elengedni őket. Akár a tisztánlátás, akár az összpontosítás oldalhoz ragaszkodunk túl erősen, az sosem kedvez az elengedésnek. Az elme tudáshoz juthat így is, ám tapadni fog ehhez a tudáshoz. Aztán újabb dolgokat tanul meg, és ezekhez is ragaszkodni fog. Vagy csak teljesen nyugodt marad, és ehhez az állapothoz fog ragaszkodni.

Nem könnyű a gyakorlást a Középen tartani. Ha nem használjuk képességünket a megfigyelésre, akkor különösen nehéz. Az elme folytonosan a dolgok rabságába esik, (megfigyelései) néha helyesek, máskor nem, mert nem veszi észre, mi történik valójában. Ez nem az elengedés útja. Ez az elakadás útja, amely fennakad a tárgyakon. Ha nem vagyunk tisztában vele, mit jelent elakadni, megtapadni a tárgyakon, tudatlanok és becsapottak maradunk. Erőfeszítést kell tehát tennünk a fókuszált figyelemre (elmélkedésre), amíg világosan érzékeljük majd a változékonyságot (múlandóságot), a stresszt és az én-mentességet. Kétség nélkül ez az, ami a szenvedés és a stressz minden pillanatától megszabadít.

 

Szurok-golyó

   Apróságnak tűnik, de fontos, hogy a gyakorlás ellenére továbbra is elragadnak bennünket a kellemes érzések, mert az érzetek nagyon sok szinten keltenek illúziókat. Nem vesszük észre, hogy múlékonyak és megbízhatatlanok. Gyönyör helyett csakis stresszt képesek okozni – és mégis ragaszkodunk hozzájuk.

Ezért az érzelmekkel kapcsolatos kérdés nagyon érzékeny valami. Kérem, próbáljanak meg elmélkedni ezen - a gyönyör, a fájdalom, vagy a nyugodt egykedvűség érzéséhez való ragaszkodáson. Addig kell elmélkedni, amíg tisztán nem látjuk ezeket. A fájdalom érzésével többet kell kísérletezni, mint amennyi jólesik. Ha megjelenik a testi, vagy a mentális (tudatban tükröződő) fájdalom, az elme küzdeni kezd, mert nem szereti a fájdalmat. Ám amikor a fájdalom átadja helyét a gyönyörnek, az már tetszik az elmének, elégedett vele, ezért folytatja a játékot az érzéssel, pedig, amint már többször is mondtuk, az érzés múlékony, stresszel teli és valójában nem a sajátunk. Az elme azonban nem érzékeli ezt. Csak a gyönyört látja, csak ezt akarja.

 

   Próbáljunk betekinteni abba, hogyan nyitnak utat az érzések a sóvárgásnak. Épp a kellemes érzések birtoklásának vágya teszi, hogy a sóvárgás belénk fészkelje magát – ott susog az érzelmek lábnyomában. Ha gondosan megfigyeljük, rájövünk, hogy ez nagyon fontos, mert ennél a pontnál, épp az érzésnél és a sóvárgásnál lehet elérni a nibbana-hoz vezető utat. Ha ki tudjuk irtani az érzésből a sóvárgást, az maga a nibbana.

A Solasa Panha-ban Buddha azt mondja, a beszennyeződés egy mindent beborító, mély árvízhez hasonló, ám később az áradat legyőzésének módját mégis egy igen egyszerű gyakorlatra szűkíti: föl kell adni a sóvárgást minden egyes cselekedetünkben. Éppen az érzések jelentik azt a területet, ahol gyakorolni tudjuk a sóvárgás feladását, mert az érzések ízlelgetésének módja ezerféle ruhát ölt. E ponton sokan becsapódunk, mert nem vesszük észre, hogy az érzés múlandó. Azt akarjuk, hogy állandó legyen. A fájdalmat például nem akarjuk állandóvá tenni, de bárhogy is próbáljuk ellökni magunktól, mégis tapadunk hozzá.

 

   Ezért kell az érzésre koncentrálnunk: hogy képesek legyünk feladni a sóvárgást, ami ott rejlik, benne az érzelemben. Ha erre nem figyelünk, akkor csak szaporodni fognak a feleslegesen megtett utak. A gyakorlást teljes jelenléttel kell csinálni. Ha az elme megváltozik, vagy eljut a csendesség és nyugalom állapotába, amely az érzelmek szintjén kellemességet, esetleg belenyugvást, egykedvűséget jelent, akkor kell észrevenni, hogy milyen módon múlékony ez a kellemesség vagy az egykedvűség; hogy ez nem én vagyok, és nem az „enyém”. Ha ezt meg tudjuk tenni, az egyben az ebben az érzésben való fürdőzés végét is jelenti. Meg tudunk állni ezen a ponton, ott, ahol az elme ízlelgeti az érzést és vágyat sarjaszt. Ezért kell az elmének mindig, minden körülmények közt tudatában lennie önmagának, a koncentrált szemlélődés állapotában: hogy az érzelmeket én-mentesnek lássa.

 

   A szeretés – nem szeretés ügymenete nehezen felfedezhető betegség, mert olyan mélyen át vagyunk itatva az érzések mérgével. Még olyankor is az érzelmek bolondjai vagyunk, amikor az elmében béke és üresség van. A durva érzéseket, az erőszakosságot, a stresszt, amelyek a beszennyeződéssel járnak – sokkal könnyebb észlelni. Ám amikor az elme lecsendesül – kitartó lesz, hűvös, bölcs és hasonlók – még mindig az érzések rabjai vagyunk. Akarjuk a gyönyör, vagy éppen a belenyugvó egykedvűség érzelmeit, mert élvezzük őket. Még a szilárd összpontosítás, a meditációs elmélyülés szintjén is kötődünk az érzéshez.

Ez a sóvárgás finom, mágneses vonzása, ami átszínez és bevon mindent. Nehéz észrevenni ezt a „bevonatot”, mert a sóvárgás szünet nélkül susog a fülünkbe: „de hát csak jól akarom érezni magam.”. Ez nagyon lényeges, mert a sóvárgás vírusa teszi, hogy folytonosan újjászületünk.

Derítsük ki tehát, hogyan színez át és von be mindent a sóvárgás, hogyan formál vágyakat – megszerezni ezt, megkapni azt – és miféle zamattal éri el, hogy függővé váljunk tőle. Elmélkednünk kell azon, hogyan rögzíti a sóvárgás az elmét az érzelmekhez olyan erővel, hogy sohasem fáradunk bele az érzékiségbe, a pozitív érzésekbe – mindegy, melyik szinten. Ha szemlélődésünk nem tud elvezetni odáig, hogy észrevegyük: az elme még mindig el van akadva az érzelmeknél és a sóvárgásnál, akkor ez az elakadás meg fogja akadályozni szabadulásunk elnyerését.

 

   Úgy csüngünk az érzelmeken, akár a szurok-csapdába esett majom. A csapda készítői a majom keze ügyébe helyeznek egy szurok-golyót, amibe beleragad, és miközben megpróbálja kiszabadítani a kezét, beleragad a másik keze is. Aztán a lábai, végül a szája… gondoljuk végig ezt: bármit is teszünk, mindig itt kötünk ki, itt akadunk el: az érzésnél és a sóvárgásnál. Nem tudjuk elkerülni, nem tudjuk „kiáztatni” a dolgainkból. Ha nem lesz elegünk a sóvárgásból, úgy járunk, mint a majom a szurok-gömbbel: egyre jobban belekeveredünk a csapdába. Ha elhatároztuk, hogy az „arahant” – ok nyomdokaiba lépve megszabadítjuk önmagunkat, akkor addig kell az érzésekre összpontosítanunk, amíg fel nem szabadulunk alóluk. A fájdalmat is gyakorolnunk kell – mert ha megijedünk a fájdalomtól, és folyton kellemes érzésekké akarjuk átalakítani, akkor tudatlanabbak leszünk, mint valaha.

Ezért kell bátraknak lennünk a fájdalommal való kísérletezésben – ez a testi fájdalomra és a mentális kín-érzetre egyaránt vonatkozik. Amikor teljes erővel bukkan fel, mint mikor kigyullad a ház, el tudunk-e szakadni tőle? Az érzésnek mindkét oldalát ismernünk kell. Ha forró és éget, hogyan tudjuk kezelni? Ha nyugtat és felüdít, hogyan tudunk átlátni rajta? Erőfeszítést kell tennünk, hogy mindkét oldalra összpontosítsunk, és addig szemléljük ezeket, míg majd tudjuk, hogyan engedjük el őket. Másképp semmit sem tudunk meg, egyszerűen csak a kellemes, a hűvös oldalt akarjuk, minél hűvösebb és nyugodtabb, annál inkább… és ha ez a helyzet, hogyan is várhatjuk a megszabadulást az újjászületések körforgásából?

 

   A nibbana (nirvana) a sóvárgás megszüntetése, és mi még mindig sóvárgunk – hogyan várhatjuk így, hogy bármit is elérünk? Itt maradunk, a földi világban, együtt a stresszel és a szenvedéssel, mert a sóvárgás ragacsos valami: ideköt. Ha nincs sóvárgás, nincs semmi más sem: nincs stressz, nincs újraszületés. De nagyon ügyelnünk kell rá. Ragacsos nedv, tapadós szurok-golyó, nehezen kimosható festék.

Ne hagyjuk, hogy az érzelmek magukkal ragadjanak. A gyakorlás lényege ebben áll.

 

Összedől a régi igazság

Amikor megpróbáljuk lecsendesíteni önmagunkat, akkor minden fronton el kell halkulnunk:  a tetteinkben, a szóbeli megnyilvánulásainkban, az elménkben. Csak ekkor leszünk képesek elmélkedni azon, mi megy végbe a bensőnkben.  Ha nem halkulunk el, akkor bevonódunk a külső viszonylatokba, aminek mindig túl sok mondani-, és tennivaló a vége. Ez nem hagyja, hogy a tudatosság, illetve a figyelmesség kitartó és szilárd legyen. Abba kell hagyni minden felesleges cselekvést, beszédet és gondolkodást. Így a figyelmességünk folyamatosan fejlődni tud. Ne bonyolódjunk bele feleslegesen sok külső dologba.

 

   Miközben folyamatos éberségre eddzük a figyelmünket, hogy képessé váljunk önmagunk szemlélésére, meg kell figyelnünk: amikor még érzéki kapcsolatban vagyunk a világgal, képes-e az elme zavartalan, normál állapotra? Vagy még mindig belefut a szeretés-nem szeretés problémába? Ez a figyelmesség képessé tesz rá, hogy megismerjük önmagunkat, hogy értsük a működésünket. Ha a figyelmesség szilárdan megalapozott, az elme nem inog meg. Ha az alap még nem szilárd, az elme pozitív és negatív viszonyulások formájában habozik, kileng. A legkisebb kilengéstől is óvakodnunk kell. Ne ringassunk magunkat abban a hitben, hogy az apró kilengések megengedhetők: épp így válnak szokásossá.

 

   Az önelégültségtől való mentesség azt jelenti, hogy ügyelünk a részletekre, az apróságokra, az elménkben fölmerülő pici hibákra. Ha meg tudjuk ezt tenni, akkor az elménket is képesek leszünk megóvni: szemben azzal, hogy minden figyelmünket a külvilág érdemtelen ügyleteinek áldozzuk. Tényleg legyünk gondosak. Ne bonyolódjunk érzéki kontaktusba. Olyasmi ez, amin mindenképp dolgoznunk kell, ha haladó szintre akarunk jutni a meditációban. Ha az elme területén kizárólag erre koncentrálunk, az érzelmeket minden részletre kiterjedően tudjuk majd megvizsgálni. A maguk tiszta valójában észleljük majd őket, hogy aztán búcsút mondhassunk nekik.

 

   Gyakorlásunkban összpontosítsunk a kellemes, a kínos, és a se-nem-rossz-se-nem-jó érzésekre egyaránt. Elmélkedjünk rajta, hogyan tudjuk önmagukban állókként kezelni, békén hagyni őket, anélkül, hogy rágódnánk rajtuk – mert ha rágódunk rajtuk, vagy ízlelgetjük őket, az már sóvárgás. Az erre-arra való vágyódás beszivárog, és befolyásolja az elmét, elcsábítja a belső vagy külső érzelmek felé. Ezért kell elcsendesülnünk – olyan csendességgel, amely nem engedi az elmét az érzelmek ízét csócsálni; csendességgel, amely ezek befolyását gyökerestül kitépi.

  

   A gyönyör utáni vágyunk olyan kórokozó, amely már mélyen belénk ette magát. Mostani gyakorlatunkban abbahagyjuk az elménk arra való kényszerítését, hogy kellemes érzéseket gyűjtsön be, miközben megpróbálja kidobni magából a kínosakat. A kellemes érzésektől való függőségünk diktálja, hogy elutasítjuk a kellemetleneket, és kizárjuk azokat. Ne hagyjuk hát, hogy az elme imádja a gyönyört és elutasítsa a fájdalmat. Mindkettő által érintetlennek kellene maradnia. Próbáljuk ki. Ha az elme el tudja engedni az érzelmeket, úgy, hogy felette álljon örömnek, kínnak és közömbösségnek, akkor már nem függ az érzéstől. Utána azt kellene megvizsgálnunk, hogyan tud érintetlen is maradni az érzelmektől? A magasabb szintre lépés érdekében ezen kell dolgozni; hogy egyszer s mindenkorra el tudjuk engedni az érzelmeket, s ez után ne úgy tekintsünk pl. a testi fájdalomra, vagy a mentális kellemetlenség-érzésre, mint ami mi vagyunk, vagy a miénk.

Ha nem eresztjük el az érzelmekhez való ragaszkodást, akkor kötve maradunk ahhoz – testi és lelki megjelenéseiben is. Kötődni fogunk a testi megkönnyebbülés érzéséhez. A kellemesség tisztán lelki (tudati) érzete olyasmivé válik, amit tényleg nagyon akarni fogunk. Azután már kötődni fogunk azokhoz a mentális észleletekhez és címkékhez (elnevezésekhez) is, amelyek együtt jelentek meg ezzel a kellemességgel, a gondolatokhoz és még a tudatossághoz is, amelyek kísérték a gyönyört. Ehhez a sok mindenhez mind mint „én”-hez és „enyém”-hez fogunk ragaszkodni.

 

   Elemezzük tehát a testi és a mentális gyönyört. Válasszuk külön ezeket, hogy elmélkedhessünk azon, hogyan tudjuk elengedni. Ne bolondítsuk magunkat azzal, hogy ízlelgetjük. A fájdalmat, pedig ne akarjuk kizárni. A fájdalom legyen csupán fájdalom, a gyönyör legyen csak gyönyör. Tartozzanak egyszerűen csak az érzések körébe. Ne gondoljuk, hogy én érzek gyönyört, nekem fáj. Ha ezen a módon tudjuk elengedni az érzelmeket, képesek leszünk megszabadulni a szenvedéstől és a stressztől, mert túl leszünk az érzelmeken, felettük állunk. Így, amikor eljön az öregedés, a betegség és a halál, akkor e dolgokhoz már nem úgy fogunk viszonyulni, hogy én öregszem, én beteg vagyok, én haldoklom. Képesek leszünk felhagyni ezzel a csügg(ed)éssel.

    Ha tisztán a következőknek megfelelően tudunk elmélkedni: az öt khandha múlékony, stresszel teli és nem azonos az énnel – akkor nem sétálunk be az utcájukba, és nem ragaszkodunk hozzájuk, mint „enyém”-hez, vagy „én”-hez. Ha nem ilyen, elemző módon viszonyulunk hozzájuk, akkor bajba kerülünk a haldokláskor. A csontjainkra, a bőrünkre, a húsunkra, és mindenre úgy fogunk gondolni, mint „miénk”-re. Ezért tanulunk elmélkedni a halálon – hogy tudatába kerüljünk, a halál nem azt jelenti, hogy mi magunk meghalunk. Addig kell elmélkedni, amíg valóban tudatában leszünk ennek. Másként elakadunk ennél a pontnál. Olyan módon kell érzékennyé tennünk önmagunkat, hogy észrevehessük: a csontjainkban, a húsunkban, a bőrünkben nincs semmiféle „én”. Az ezekhez való tapadásunk csak azt bizonyítja, hogy még nem vettük észre a múlandóságukat, a stresszteli mivoltukat és az „én” hiányát.

  

Az állati csontok látványa nincs különösebb hatással ránk, de ha emberi csontot látunk, észlelésünk címkézni kezd: „Ez egy ember csontváza. Ez itt emberi koponya.” Ha sok van belőlük, az nagyon félelmetes lehet. Ha egy csontváz képét látjuk, vagy bármit, ami a test  mulandóságát, és az énnel való össze nem tartozását mutatja, világosan keresztül kell látnunk rajta, különben megragadunk a csontok és a koponya szintjén. Valójában nincsenek „csontok”. Üresek, semmi mások, csak elemek. Be kell hatolnunk a csontok mélyére, amíg már csak az elemeket találjuk. Másként nem tudunk továbblépni a csontváz szintjéről. És minthogy nem sikerült átlátnunk rajta, még képes felizgatni és elkeseríteni. Ez mutatja, hogy még nem hatoltunk be a Dhamma-ba. Leragadtunk egy felületes szinten, mert a dolgok megismerésében nem jutottunk el az elemek mélységéig.

 

   Amikor telnek-múlnak a napok, nem csak az idő múlik el. A test is folyamatosan romlik, széthullik. A test apránként korhad – de mi ezt nem észleljük. Csak miután már nagyot hanyatlott – amikor a haj megőszült, a fogak kihulltak – akkor jövünk rá, hogy megöregedtünk. Ez egy meglehetősen durva és nyilvánvaló szinten létrejött tudás. Ám a belül lassan, fokozatosan zajló hanyatlásról nincs tudásunk.

 

   Nem meglepő ezek után, hogy úgy kötődünk a testhez, mintha azok volnánk „mi” – minden kis részéhez így kötődünk. A szemei az „én szemeim”, a látvány, amit befogadnak, azzá válik, „amit én látok”, a látás érzete, pedig valami olyasmi, amit én érzékelek. Nem úgy tekintünk ezekre, mint elemekre. Valójában a látás eleme lép kapcsolatba a forma elemével. E kapcsolatba lépésről való tudásunk, pedig a tudat(osság) eleme: az a mentális jelenség, amely érzékeli a látványt, hangokat, illatokat, ízeket, tapintási ingereket és minden egyebet. Ezt nem vesszük észre, ezért tapadunk mindenhez – a szemhez, fülhöz, orrhoz, nyelvhez, testhez, intellektushoz – mint ami én vagyok, vagy enyém. Amikor aztán a test romlani kezd, azt érezzük, hogy öregszünk, ha a test meghal és a mentális jelenségek leállnak, az érezzük, hogy meghalunk.

 

   Ha egyszer sikerül szétválasztanunk az elemeket, utána nem marad semmi. Önmagukban ezek a dolgok elvesztik a jelentésüket. Egyszerűen csak testi és szellemi összetevők lesznek, betegség és a halál nélkül. Ha nem hatolunk be így a dolgok mélyére, becsapottak és vakok maradunk. Amikor pl. azt ismételgetjük: jará-dhammo mi – romlékony vagyok – ez csupán figyelmessé és szerénnyé tesz bennünket a gyakorlás kezdeti időszakában. Amikor elérjük a megvilágosodási meditáció szintjét, ilyesmi már nincs. Minden összegzés, minden hagyományos igazság szétesik. Amikor a test már üres, nincs benne én, mihez lehetne még ragaszkodni? Testi elemek vannak, szellemi elemek, mind éntől mentesek. Ezt mindvégig tisztán kell látnunk. Másképp összeadódnak, létet alkotnak, amihez aztán ragaszkodni fogunk, mint a saját létünkhöz.

  Amikortól képesek vagyunk a világot elemekként látni, onnantól kezdve nincs halál. És ha már látjuk, hogy nincs halál, onnantól van valódi tudásunk.  Ha még mindig azt gondoljuk, hogy létezik a halál(unk), az mutatja, hogy még nem értettük meg a Törvényt (dharma). Még mindig a külső burkon csüngünk. Így pedig miféle Törvényt érthetnénk meg? Mélyebbre kell hatolnunk, elmélkednünk kell, szétválasztani a dolgokat.

Lassan lejár a bérleti időnk ebben az égő házban, és mi még mindig, mint saját énünkhöz ragaszkodunk hozzá. Csábít, hogy érezzünk: szeretetet, félelmet – s ha beleesünk ebbe a csapdába, ugyan miféle utat követünk akkor? Az elme majd ragaszkodik ezekhez – ezzel bolondítja magát, nagyon sok szinten. Még ezeken a formákon sem fogunk tudni keresztüllátni – makacsul markoljuk őket, mint az énünket, férfi-, vagy női mivoltunkat – és valóban ezekké változtatjuk önmagunkat. Ha nem tudunk úgy elmélkedni, hogy megszabaduljunk ezektől a formáktól és következtetésektől, és végül nem találjuk majd a kifelé vezető utat.

   Így az elmélkedésnek „több emelet mélyre” kell hatolnia. Olyan ez, mint amikor egy anyagon átszűrünk valamit. Ha durva szövésű anyagot használunk, nem sok minden akad fönn rajta. Finom szövésű anyagot kell használnunk, hogy a mélyebb szintek anyagát is megszűrjük, és be kell hatolnunk a mélyebb szintekbe az újból és újból megismételt elmélkedés (szemlélődés) segítségével. Ezért van olyan sok szintje a figyelmességnek és az észlelésnek, ahogy egyre inkább szűrjük a részleteket.

   És ezért olyan fontos megtalálni, és teljesen tudatossá tenni saját, belső jellemünket. A meditáció gyakorlata tulajdonképpen nem más, mint észlelni az önbecsapásokat, rájönni, hogyan szivárognak be a legmélyebb szintekre (az elménkben), és hogy még a legnyilvánvalóbb szinten is milyen könnyen tesznek bennünket bolonddá. Ha nem tudjuk észlelni az énünk (a self) csalásait és csapdáit, gyakorlásunk nem vezet el a szenvedéstől való megszabadulásig. Egyszerűen továbbra is azt fogjuk hinni, hogy minden „mi” vagyunk, vagy a „miénk”.

    Buddha tanításainak szellemében gyakorolni azt jelenti, hogy szemben úszunk az árral. Belülről minden élőlény gyönyörre vágyik a test szintjén, aztán, feljebb emelkedve az érzelmek finomabb szintjein ugyanezt szeretné: pl. olyan koncentrációt (meditációs gyakorlást – a ford.), amely még csüng a béke és a pihenés érzésein. Ezért kell olyan mélyre hatolni az érzelmek megismerésében, hogy már elengedhessük őket, és kiirthassuk a sóvárgást, azáltal, hogy teljesen tudatában vagyunk az érzésnek, amilyen az az adott pillanatban – mentesen bármiféle „én”-től – összhangban valódi természetével, amely független és nem „érdekelt” semmiben. Ez tudja úgy elpusztítani a sóvárgás vírusát, hogy aztán nyom nélkül eltűnjön.

 

Bonyolult tudatlanság

   Az önbecsapásnak sok rétege van. Minél többet gyakorlunk, és minél mélyebbre hatolunk a dolgok megismerésében, annál kevésbé követeljük a tudást. Ehelyett inkább a saját, sokoldalú tudatlanságunk és ostobaságunk káros hatásai tűnnek szembe. Az elménket mérgező vírusok vizsgálata kifinomul. Korábban nem volt valódi tudásunk, ezért a nézeteinket, meggyőződéseinket tudásnak tartottuk. Ezek azonban nem jelentenek valódi tudást. Ezek azt a típusú megértést, fölfogást képviselik, ami a címkékből ered. Tehát azt hisszük, hogy ez tudás, és hogy mi tudunk. Ez önmagában is egy nagyon csavaros önbecsapás.

   Szemmel kell tartanunk e folyamatokat. Elmélkedni kell róluk. Néha a szemünk láttára csapnak be bennünket: ez a legrosszabb, mert közben fogalmunk sincs, hogy átvertük saját magunkat, sőt, pont azt gondoljuk, hogy tudás birtokába kerültünk. Mélyrehatóan foglalkozhatunk ezzel vagy azzal a témával, de az ilyen tudás csak a címkékre való emlékezés. Azt hisszük, hogy a címkék már a tisztánlátást jelentik, vagy, hogy a gondolatok születése a tisztánlátás, esetleg az érzékelés tudatossága az, és ezzel mindent összekeverünk. Következményként beleszeretünk a „tudás”-morzsákba, amelyek „becsúsznak”, és alakítják az elmét – ám ez a tudatosságnak csak illúziója. Valódi tudatosságunk nagyon csekély, míg a megtévesztő „tudatosság” minden oldalról körülvett bennünket.

   Úgy kell tehát szemlélődni és nyomozni, hogy átlássunk a tudatosság e csapdáin. Ettől leszünk képesek olvasni az elménkben. Ha tudatosságunk kifelé tartana, ne kövessük. Forduljunk inkább befelé. Bármi férkőzik be, hogy formálja az elmét, bölcsen kell fogadni. Megtiltani nem lehet ezt a természetes történést, és nem is kell túlságosan bezárni előtte az elménket. Egyszerűen csak tartsuk rajta a szemünket a tudaton, hogy lássuk: milyen mélyre hatol, mennyire igaz, vagy hamis, hogyan enyészik el és merül föl aztán ismét. A szemlélődésnek ez a tiszta módja lehetővé teszi, hogy olvassunk önmagunkban, értsük a belső ok-okozatot, és elmélkedjünk önmagunkról. Ez teszi figyelmességünket és észlelésünket egyre jobbá. Ha nem így gyakorlunk, az elme sötét marad. Kicsit kiürülhet, kicsit megnyugodhat, mi pedig úgy dönthetünk, hogy ez már bőven elég.

    Ám ha Buddha tanításait tekintjük, azt találjuk, hogy akármilyen nemes tudás birtokába jutott is, soha nem állt meg azon az adott szinten. Mindig így szólt: „Létezik magasabb tudás ennél.” Először a figyelmességet, és a minden cselekvésben jelen lévő, tiszta, világos megértést fejlesztette ki, azután azonban ezt mondta: „Van még tennivaló, tovább kell lépni az úton.” Mi, emberek, örökké készen állunk rá, hogy azt mondjuk: „elég”, mindig kérkedünk és elégedettek vagyunk magunkkal. Dolgozunk valamennyit a meditáció valamelyik összetevőjén, aztán úgy érezzük, már mindent tudunk róla, és nem kell tovább fejlesztenünk. Ettől aztán tudatosságunk pillérei megereszkednek, s ezt a felfuvalkodottság és büszkeség okozza.

 

Kétféle üresség

   Kinyitni azt az ajtót, amelyen át valóban önmagunkba látunk, nem könnyű, de rászoktathatjuk magunkat. Ha rendelkezünk azzal a figyelmességgel, amely képessé tesz, hogy megértsük tulajdon működésünket, hogy „olvassunk önmagunkban”, az már sok problémának elejét veszi. A sóvárgásnak pl. nem lesz könnyű kialakulni. Bármilyen álruhában érkezik is, át kell látnunk rajta, fel kell ismernünk, ki kell irtanunk, el kell engedjük.

   Amikor mindezt megtesszük, akkor az elme nem kap cserébe semmit, hiszen már üres, nem töltjük meg semmivel. De hogy szavakkal is megfogalmazzuk azok számára, akik még nem élték át: milyen értelemben üres a (sokat emlegetett) üresség? Azt jelenti-e, hogy minden eltűnik, vagy megsemmisül? Valójában tudjuk már, hogy az üresség nem az elme megsemmisülését jelenti. Csak a csüggés, a kötődés semmisül meg. Amit tennünk kell, csak ennyi: szemlélni az ürességet, úgy, ahogyan felbukkan, azután nem ragaszkodni hozzá. Ennek az ürességnek a természete halál-nélküli bennünk – az éntől való mentességről van szó -, az elme képes tovább működni, megismerni önmagát, olvasni magában. Csak ne címkézzük, és ne ragaszkodjunk hozzá, ez minden.

   Az ürességnek sok szintje, számos típusa van, de ha ebbe vagy abba a típusba tartozik, akkor már nem az eredeti üresség, mert már jelen van a szándék, amely tudni akarja, miféle üresség is ez, milyen jellemzői vannak. Ebbe mélyen bele kell merülni, ha igazán meg akarjuk ismerni. Ha az üresség csak felületes – pl. a békés elme üressége, amely mentes a gondolatok keletkezésétől, vagy az én külső érzékelésétől – az nem a valódi üresség. Az eredeti üresség mélyen van, nem a puszta nyugalom, vagy összpontosítás szintjén. A semmi üressége nagyon mély.

   Csakhogy túl sok mindent tanultunk és hallottunk, ezért hajlamosak vagyunk a nyugalomban lévő elme csendjét kinevezni az űrnek – s így helytelenül elnevezni minden mást is abban az ürességben… valójában az csak hétköznapi nyugalom. Mélyebbre kell szállnunk. Mindegy, hogy amit eddig átéltél, arról mit hallottál korábban. Ne félj, és ne címkézd, mint ilyen vagy olyan szintű eredményt. Ha így tennél, azzal csak beszennyeznél mindent. Eléred azt a szintet, ahol már állandóan képesnek kell lenned a tudatosság fenntartására, de ha ezt címkézni kezded, a folyamat meg is áll azon a helyen – vagy teljesen kicsúszik az irányításod alól.

    A címkézés nem más, mint a kötődés akcióba lendülése. Kifinomult, ravasz működés ez. Bármi felbukkan, abba belekapaszkodik, és nem ereszti. Egyszerűen csak engedjük, hogy az elme kiürüljön, ne nevezzük ezt sehogy, mert az üresség, ami elengedi a foglalatoskodást, és ami mentes a gondolat-kialakulás befolyásától, olyasmi, amibe mélyebbre kell szállni. Ne kezdjük címkézni, hogy ez ez vagy az a szint, mert a dolgok ilyen méricskélése és összehasonlítása mindent leállít, különösen az elme változásairól való tudást.

    Kezdetnek tehát elég csak figyelni ezeket a dolgokat, elég tudatában lenni. Ha izgatottá válunk, az mindent elront. Izgatottan éppen hogy nem fogunk tisztán látni. Megakadunk az adott pontnál, és nem jutunk előrébb. Ezért, amikor meditációs gyakorlatot végzünk, vagy szemléljük az elmét, és célunk a valóság tisztán látása, kezeljünk minden fölmerülő dolgot egyszerűen egy megfigyelés tárgyaként.

 

Megnyitni a Szív Útját

Ha már képesek vagyunk helyesen olvasni a tudatunkban, meg fogjuk tudni ragadni a beszennyeződéseket (azok felbukkanó lehetőségeit) is, és ki fogjuk tudni irtani őket: ez a megvilágosodási meditáció. Az elme pengeéles lesz, mintha csak egy jól kifent kés lenne a birtokunkban, amely képes bármit keresztülvágni. Ha a beszennyeződés lehetőségei újra fölmerülnek is, felszínre hozzuk, és újra elvágjuk őket. Valójában szórakoztató dolog ez,  a beszennyeződések felszámolási munkái a tudatban. Nincs is ahhoz fogható mulatság, mint az „én” érzetét uralmunk alá hajtani – mert már átlátunk a trükkjein. Tényleg mulattató. Valahányszor megmutatja magát, abban a reményben, hogy kap valamit, mi csak figyeljük – hogy észrevegyük, mit akar, és miért; hogy lássuk, micsoda felduzzasztott követeléseket támaszt önmagával szemben. E módszerrel átvizsgálhatjuk, és eljuthatunk a tényekhez.

   Ha ezt egyszer megértettük, nincs más hátra, mint az elengedés, mint szabadnak, el-nem-foglaltnak lenni. Gondoljunk bele, milyen nagyszerű ez! A gyakorlásunk jó módszer egy csomó dolog megakadályozására és megelőzésére önmagunkon belül. Valahányszor a beszennyező ágensek követelően lépnek fel, mi nem megyünk bele a játékba. Elengedjük. Már önmagában ennyi is elég, hogy elbánjon egy csomó stresszel és szenvedéssel, bár a beszennyeződések számára ezek forró pillanatok. Tudjuk, hogy amikor ilyen erősen elnyomjuk a beszennyeződést, az még inkább felfűti őket. De ilyenkor mindig gondolnunk kell rá, hogy az, ami égető és lázat kelt bennünk, az a tisztátalanság. Emlékezzünk Buddha intésére: magunk alá kell gyűrni a beszennyeződéseket, különben ők gyűrnek le minket örök időkre.

   Azon kell lennünk, hogy elégessük a beszennyeződéseket, még ha tiltakoznak is a arossz bánásmód ellen! Bebörtönözzük őket, rájuk zárjuk az ajtót. Minthogy nincs szabad kijárásuk, biztosan panaszkodni fognak. „Nem bírom elviselni! Nincs hová mennem!” Egyszerűen figyeljük csak meg: hová akarnak menni? Mit szeretnének megkaparintani? Hol, milyen területen? Figyeljük csak gondosan, és abbahagyják – abbahagyják az eszetlen száguldást. Más dolgokra könnyű nemet mondani – de a saját bevonódásainkra, saját beszennyeződéseinkre egyáltalán nem. Ám nem haladja meg a belátásunk, a képességeink határát. Ha megvan a belátóképességünk, és a gondosságunk ahhoz, hogy nemet mondjunk a beszennyeződésre, akkor az meg fog állni. Ne gondoljuk, hogy ne lennénk képesek megállítani! Képesek vagyunk rá. Egyszerűen csak eddig elég bolondok voltunk hozzá, hogy olyan gyorsan behódoljunk neki, hogy szinte már temészetünkké vált.

Meg kell tehát állni. Ha mi meg tudunk állni, a beszennyeződés folyamata is leállhat. Bárhol megjelennek, kiirthatjuk őket. És ha már így állunk, hogyan is fordulhatna elő, hogy ne akarjunk meditálni? Mindegy, milyen makacsul követelőzik majd (a beszennyeződés), mi csak figyeljük. Ismerkedjünk meg velük – egyből odébb állnak. Feladják. És amikor feladják, akkor érzékeljük csak pontosan, milyen csalókák voltak. Korábban nem tudtuk ezt róluk. Amint sürgetni kezdtek bennünket valamilyen cselekvésre, mi mindjárt engedelmeskedtünk. Ám ha elkezdünk okosan viselkedni velük szemben, leállnak. Bár mi nem akarunk teljesen megszabadulni tőlük, mégis, önmaguktól adják fel. Az, hogy látjuk eltűnni őket, máris széles utat nyit előttünk. Minden megnyílik a szívben. Érezni fogjuk, hogy van módja a beszennyeződés legyőzésének, pontot lehet tenni a végére, bármilyen nagy hadsereggel támad is. De véssük az eszünkbe, hogy vigyáznunk kell vele, folyamatosan el kell engednünk.

   A tanácsom az, hogy valamennyiünknek igyekezni kell „megélezni a munkaeszközét”.- ha a figyelmességünk már bármely helyzetben, mindig éles, akkor el tudja engedni az adott dolgot, meg tud szabadulni tőle. Ha gondosan őrizzük ezt az elmeállapotot, és elmélkedünk a megtartásán, az megóv attól, hogy „munkaeszközünk” túl hamar kicsorbuljon.

   Most, hogy már tudjuk az alapelveket, azt kérem, hogy erőnk és gondosságunk maximumát vessük be. Bátorságot és rugalmasságot kívánok, hogy a minden szenvedéstől való megszabadulást célzó gyakorlás minden értelemben sikeres legyen.

 

Rövid összefoglaló a légzési meditációról

   Rengeteg ember van, aki szégyell saját beszennyeződéseiről beszélni, de másokéval kapcsolatban nincsenek gátlásai. Ritkán találkozni olyasvalakivel, aki hajlandó őszintén beszélni a saját hibáiról – a saját beszennyeződéséről. Következésképp a beszennyeződés betegségét elhallgatjuk, titokban tartjuk, ezért nem is tudjuk, milyen elterjedt és nagy veszélyt jelentő már a baj. Mindenki szenved tőle, mégsincs senki, aki nyíltan vállalná. Senki sem érdekelt saját beszennyeződésének kimondásában.

   Alkalmas módszert kell találnunk, ha célunk e betegség eltörlése, és nyílttá kell válnunk, elismerve beszennyeződésünket a legnyilvánvalóbb, legszembeötlőbb szinttől a legfinomabbig, eljutva az elemzésben a legapróbb részletig. Csak így van haszna a gyakorlásnak. Ha felületesen vizsgáljuk önmagunkat, úgy találhatjuk, már megfelelőek vagyunk a jelenlegi állapotunkban is, már mindent tudunk, amit kell. Aztán, amikor a beszennyeződések teljes erővel elszabadulnak, pl. a haragban, vagy a csalódásban, úgy teszünk, mintha semmi baj nem lenne. A beszennyeződés így rejtett kór marad, amelyet nehéz megállítani, nehéz diagnosztizálni.

   Nagyon erősnek kell lenni, ha mindenfajta beszennyeződést, sóvárgást és illúziót le akarunk győzni. Ki kell próbálnunk rajtuk a saját erőnket, és uralmunk alá kell hajtanunk őket. Ha már alattunk vannak, akkor mi vagyunk a nyeregben. Ha nem vagyunk képesek erre, ők fognak a mi hátunkon lovagolni, velünk végeztetik a munkát, az orrunknál fogva vezetnek körbe-körbe, elérik, hogy ezt úgy éljük meg, mintha mi akarnánk, és minden módon kizsigerelnek majd.

   Még mindig igavonó barmok lennénk? És vajon azért húzzuk a szekeret, mert a sóvárgás és a beszennyeződés a hátunkon lovagol? Talán már karikát is fűztek az orrunkba? Ha már elegünk van, meg kell állni. Megállni, és nézni: figyelni, hogyan hívódnak életre, mit akarnak, mivel táplálkoznak, mi az, ami ízlik nekik. Űzzünk sportot ebből: figyelni a beszennyeződéseket, és kiéheztetni őket, mint amikor felhagyunk egy kóros szenvedéllyel, feladunk egy függőséget. Vajon felidegesíti ez a beszennyeződést? Már annyira éhes, hogy nyáladzik és könyörög? Akkor ne adjunk neki enni. Mindegy, mi az, ne adjuk neki a megszokott táplálékát. Végül is annyi minden mást lehet enni. Keménynek kell vele lenni – keménynek a saját ún. „self”-ünkhöz – valahogy így: „Éhezel? Hát csak menj, és éhezz! El fogsz pusztulni? Sebaj, pusztulj!” ha magunkévá tesszük ezt a viszonyulást, mindenfajta függőséget le tudunk győzni, minden beszennyeződést – mivel nem válunk a vágyak cinkostársává, nem tápláljuk a vágyat, amely a fizikai dolgokban való gyönyörködésért létezik. Ideje véget vetni ennek, az ilyen dolgok táplálásának. Ha elsorvadnak, és meghalnak, hagyjuk meghalni őket. Végül is miért kéne felhizlalnunk, vagy akárcsak jól tartanunk őket?

   Mindegy, miről szólnak: addig kell energiát befektetnünk a beszennyeződéseink és sóvárgásaink elűzésébe, míg el nem sorvadnak, el nem tűnnek. Ne hagyjuk, hogy újból felüssék a fejüket. Tartsuk rajtuk a tenyerünket. Ez az előre haladó gyakorlás útja, amelyet követnünk kell. Ha van kitartásunk, ha vállaljuk a kitartó harcot, míg mind elégnek, akkor nem lesz ehhez fogható győzelem: a beszennyeződésen és a sóvárgáson aratott győzelem tulajdon szívünkben.

   Ezért tanította Buddha, hogy teljes erőbedobással küzdjünk a beszennyeződéssel, minden cselekedetünkben: ülve, állva, járás közben és fekve. Ha nem ezt tesszük ők fognak elégetni minket minden cselekedetünkben.

 

   Ha alaposan fontolóra vesszük, látni fogjuk, hogy Buddha tanításai tökéletesen pontosak: mind abban, ahogy a beszennyeződések felismerésére, mind pedig ahogy ezek elengedésére, kiirtására tanítanak. A folyamat minden lépése megtalálható nála; nem kell senki máshoz fordulnunk kiegészítésért. Tanainak minden lépcsője utat mutat, nem kell találgatnunk, hogyan is kell megvizsgálni és elmulasztani ezeket a bajokat. E tudás elsajátítása csak akkor válik rejtélyessé és nehézzé, ha közben nem kötjük össze a saját beszennyeződéseink vizsgálatával és felszámolásával, ha elfelejtjük önmagunkra vonatkoztatni. Az emberek nem szeretnek saját beszennyeződésükről beszélni, így végül teljesen tudatlanná válnak. Úgy öregszenek és halnak meg, hogy semmit sem tudnak meg saját beszennyeződéseik természetéről.

   Amikor elkezdjük a meditáció gyakorlását, amikor kezdjük megérteni, hogyan égeti el a beszennyeződés a szívünket, akkor indul a valódi – fokozatos- önismeret. A beszennye-ződés és a szenvedés fölfogása, és annak megtanulása, hogyan lehet ezt kiirtani, ez teszi lehetővé, hogy szabadon föllélegezzünk.

   Azzal, hogy megtanuljuk eloltani a beszennyeződés tüzét, hasznos eszköz kerül a kezünkbe. Biztosak lehetünk önmagunkban – nem lesznek kételyek, nem lesz letérés más módszerek ösvényeire, mert egészen biztosan érezni fogjuk, hogy a megadott módon való gyakorlás, a változékonyságról, stresszről és nem-énről való elmélkedés minden időben és helyzetben, valóban megszabadít a beszennyeződéstől.

   Ugyanez áll az erényre, összpontosításra és a tisztánlátásra. Ezek a mi munkaeszközeink – és teljes, hiánytalan készletre van szükségünk. Nem nélkülözhetjük a tisztánlátást, amely a helyes látásmód eredménye, és az erényt (kitartást), amely az önfegyelemből fakad. A kitartás nagyon fontos. A kitartás és a tisztánlátás olyanok, mint a jobb és bal kezünk. Ha az egyik bepiszkolódik, nem tudja megmosni önmagát. Mindkét kezünket használnunk kell, hogy a kezeink tiszták maradjanak. Ezért bárhol jelen van a kitartás, a tisztánlátásnak is ott kell lennie. A tisztánlátás tesz képessé a tudásra, a kitartás tesz képessé, hogy megvalósítsunk: lemondjunk szenvedélyeinkről, elpusztítsuk azokat. A kitartás nem csak az öt (vagy nyolc) erény betartása. A legapróbb részletekig lenyúlik. Bármi is az, amit tisztánlátásunk a szenvedés okaként azonosít, le kell állnunk vele, el kell engednünk.

   A kitartás (az erény) olyasvalami, ami nagyon kifinomul és pontossá válik. Elengedés, feladás, lemondás, önmegtartóztatás, abbahagyás és elpusztítás: ezek mind a kitartáson múlnak. Ezért kell együtt járnia a tisztánlátással, mint ahogy a jobb és bal kezünk segíti egymást. Segítenek egymásnak lemosni a beszennyeződést. Ekkor lesz az elme fókuszált, éles és világos. Az eddig leírtak előnyei a tudatban mutatkoznak meg igazán. Ha ezek az eszközök nincsenek a kezünkben, az olyan, mintha a karunk vagy a lábunk hiányozna: sehová sem tudunk eljutni. Használjuk eszközeinket – a tisztánlátást és a kitartást – a beszennyeződés elpusztítására. Ebből nyer a tudat.

    Ezért mondja Buddha, hogy a gyakorlásnak a kitartás, tisztánlátás és összpontosítás útján kell járnia. Ha nem tartjuk a gyakorlásnak ezt a kellő rendjét, akkor szenvedésűző eszközeink életlenné válnak, nem sokra megyünk velük. Nem lesznek méltó párjai a beszennyeződéseknek. A beszennyeződésnek iszonyatos hatalma van: egyetlen szemsugárban képes meggyújtani az elmét. Tegyük fel, hogy az elme épp nyugodt, csendes és visszavonult: ám a legapróbb érzéki inger egy pillanat alatt lángra gyújtja, azáltal, hogy kellemességet vagy csalódottságot kelt benne. Miért van ez?

 

   Az érzéki inger a mércéje annak, hogy figyelmességünk mennyire szilárd. Többnyire sikerül mindent felkavarnia. Amint kapcsolatba kerül a tudattal a szem vagy a fül útján, a beszennyeződés nagyon gyorsan dolgozik. Hogyan tudjuk így a dolgokat ellenőrzésünk alatt tartani? Hogyan tudnánk kontrollálni a szemünket? A fülünket, az orrunkat, a nyelvünket, a testünket és a tudatunkat? Hogyan szerezhetünk figyelmességet és tisztánlátást e működések felelősségével a vállunkon? Gyakorlás kérdése az egész, egyszerű és világos… a saját ügyünk szemrevételezése által tudjuk tesztelni, miért lobban fel olyan gyorsan a beszennyeződés lángja, amikor érzéki inger közvetítődik.

Például fültanúi leszünk, amint valaki kritizál egy másik embert. Halljuk, és mégsem bánt. De most feltételezzük, hogy felmerül bennünk a gondolat: „Valójában engem kritizál.” Amint ezt az „engem”-et kiagyaltuk, máris dühösek vagyunk, és rosszul érezzük magunkat. Ha nagyon sok van ebből az „én”-ből, nagyon dühössé válhatunk. Már ez az apró tény is rányithatja a szemünket, hogy amint az „én” bekerül a képbe, azonnal kezdetét veszi a szenvedés. Így van ez. Ha nincs „én” a történetben, nyugodtak és közömbösek tudunk maradni. Ha mást bírálnak, nyugodtak tudunk maradni, de amint arra a következtetésre jutunk, hogy bennünket kritizálnak, megjelenik a színen a „self” és azonnal érintetté válik – mi pedig azonnal elégünk a beszennyeződések tüzén. Miért?

Ezen a ponton nagyon kell figyelni. Amint a „self” feltűnik, azonnal megjelenik a szenvedés. Ugyanez történik akkor is, ha csak rágondolunk. A „self”, amit felidézünk, szétterül, és beborítja a dolgokat. A tudat szétszórt lesz, és szennyeződik, sóvárgással és kötődéssel teli lesz.

   És mégsem döbbenünk rá. Azt hisszük, velünk minden rendben. Van-e köztünk bárki, aki észreveszi, mi történik? Túlságosan le vagyunk terhelve, mégpedig saját illúzióinkkal. Bármennyire is elhomályosítja a tudatot a csalás beszennyeződésének füstje, nem vesszük észre, mert süketté és vakká tesz minket.

   Ezt a betegséget semmilyen fizikai eszközzel nem lehet sem kimutatni, sem gyógyítani, mert csak az érzéki ingerek indítják be. Nincs anyaga. Olyan, mint egy gyufásdobozban lévő gyufa. Amíg a gyufa nem dörzsölődik hozzá a doboz oldalán lévő gyújtócsíkhoz, addig nem ad tüzet. Amint viszont kontaktusba kerül azzal, máris ég a tűz. Ha ezután kialszik, akkor csak a gyufa feje ég el. Ha nem áll meg ott az égés, elég a gyufaszál is. És ha ott sem áll meg a folyamat, és további éghető anyaggal találkozik, hatalmas tűzvész alakulhat ki.

   A beszennyeződés kialakulása a tudatban a legenyhébb érintkezéssel kezdődik. Ha idejében eloltjuk, az olyan, mintha a gyufa fellobbanna egy pillanatra – chae - és ki is hamvadna, még ott, a gyufa fejénél. A beszennyeződés már ott feloszlik. Ám ha nem oltjuk el abban a pillanatban, amint fellángolt, és hagyjuk, hogy témákat agyaljon ki, azzal mintha olajat öntenénk a tűzre.

    A saját elménk beszennyeződését kell megfigyelnünk, hogy lássuk a tüneteket, és megértsük, miért lángolnak föl olyan gyorsan. Nem bírják, ha zavarják őket. Amint megzavarják őket, egyből fellángolnak. És ha már ilyen gyors az ellenfél, mit tehetünk előzetes védekezésként? Hogyan lehet feltölteni a raktárat figyelmességgel, mielőtt beüt az érzéki érintkezés?

   A raktározás lehetősége a meditáció gyakorlásában rejlik, mint amikor gondolatban visszatartjuk a lélegzetünket. (?) Ez tartja készenlétben a figyelmességet, hogy megelőzhessük a beszennyeződést: addig nem fog felkeltődni, amíg belső meditációs tárgyunkra összpontosítunk; ez az elménk belső menedéke.

   Az elme külső menedéke a test, amely fizikai elemekből áll; a belső menedék azonban a meditáció tárgya, amit az elme figyelmességének edzésére használunk, hogy tudatos és összpontosított maradjon. Bármi is a meditáció témája, ez lesz az elme belső menedéke, amely megóv a csapongástól, fantáziák és gondolatok kiötlésétől.  Épp ezért van szükség témára, tárgyra a meditációhoz. Nem szabad hagyni, hogy az elme a saját időtöltései után fusson, mint az átlagembernél (aki nem meditál). Ha már van meditációs témánk, hogy csapdába csaljuk az elme pillangóját, napról napra kevésbé lesz önfejű. Fokozatosan megnyugszik, míg végül hosszabb-rövidebb időre szilárdan meg tud állni; az időtartam attól függ, mennyit gyakorlunk, mennyire tudjuk helyesen észlelni önmagunkat.

És most arról, hogyan is kell kivitelezni a légzési meditációt. A leírásokban az szerepel, hogy hosszan kell be-, és hosszan kilélegezni – erősen vagy könnyebben -, azután röviden be-, és röviden kilélegezni (ezt is lehet mélyen, vagy felületesebben). Ezek a gyakorlás első lépései. Ezután már nem kell a be-, és kilégzés hosszára összpontosítanunk. Ehelyett egyszerűen koncentráljuk tudatosságunkat a légzés egy pontján, és addig tartjuk fönn ezt, amíg az elme megnyugszik és elcsendesül. Ha az elme már nyugodt, akkor erre a nyugalomra összpontosítunk, miközben továbbra is tudatában maradunk a légzésünknek.

 

   Ezen a ponton már nem kell közvetlenül a légzésre összpontosítani. Az elmére koncentrálunk, amely egy nyugodt, normál állapotban van. Folyamatosan az elme normál állapotára összpontosítunk, miközben tudatában vagyunk a ki-, és beáramló lélegzetnek, anélkül, hogy magára a légzésre összpontosítanánk. Egyszerűen csak az elme mellett maradunk, de szemlélődésünk ütemét a ki-beáramló légvétel adja. Amikor a hétköznapi életben testi munkát végzünk, és az elme normál állapotban van, akkor is tudjuk közben, mit csinálunk – miért ne lehetnénk hát tudatában a légzésnek is? Végül is, ez is a test része.

   Néhányunknak ez teljesen új, ezért nehéz elképzelni, hogyan is lehet az elme normál állapotára összpontosítani minden lélegzetvétellel, anélkül, hogy koncentrálnánk magára a légzésre.  Csak annyit teszünk, hogy gyakoroljuk a test és a lélek tudatosítását, tisztán és egyszerűen, önmagukban állóan.

   Kezdjük azzal, hogy a légzésre koncentrálunk 5, 10, vagy 20 percig. Lélegezzünk be és ki is hosszan, vagy tegyük ugyanezt röviden. Közben vegyük észre annak szakaszait, hogy hogyan érzi magát az elme, hogyan nyugszik meg lassanként, miközben mi gondosan megfigyeljük a légzést. Erre rá kell érezni, mert rendesen  automatikusan lélegzünk, ami nagyon messze áll a tudatosságtól. Nem koncentrálunk a légzésre, nem vagyunk igazán tudatában. Emiatt azt hihetjük, hogy nehéz megmaradni az erre való összpontosításban, de valójában nagyon könnyű. Végül is a lélegzet önmagától megy ki és be; ez a természete. Semmi bonyolult nincs a légzésben. Ebben különbözik a meditáció egyéb témáitól (tárgyaitól). Ha pl. a Buddháról való megemlékezés a meditáció tárgya (buddho), akkor folyamatosan ismételgetnünk kell: buddho, buddho, buddho.

    Ha szükségét érezzük, eleinte ismételgethetjük a „buddho” szót minden lélegzet-vételünknél, de csak a gyakorlás legelején. Ilyenkor azért ismételjük a „buddho” szót, hogy az elmének ne legyen ideje gondolatokat kiagyalni más dolgokról.  Egyszerűen ezzel az ismétléssel meggyengíthetjük az elme vándorló hajlamát, minthogy az elme egyszerre csak egy dologgal tud foglalkozni. Ezt jól meg kell jegyezni. Az ismétlés megakadályozza, hogy az elme gondolatokat támasszon, és a nyomukba eredjen.

   Ha fenntartjuk az ismétlést – nem kell számolnunk, hányszor – az elme eléggé lehűl ahhoz, hogy tudatában legyen a légzésnek, minden egyes be-, és kilégzésnek. Kezd nyugodt, semleges és normál állapotú lenni.

Ilyen az, ha az elmére fókuszálunk a légzés helyett. Engedjük el a légzést, és összpontosítsunk az elmére – de szélről tudatában kell lennünk a légzésnek is. Nem kell megjegyeznünk, mennyire hosszúak (rövidek) a légvételek. Megjegyeznünk csak az elme állapotát kell, amely normál marad minden lélegzetvételnél.

Raktározzuk el ezt jól, hogy majd át tudjuk ültetni a gyakorlatba.

 

   A testhelyzetek: a légzési meditációhoz az ülő helyzet jobb az állásnál, a sétánál és a fekvésnél, mert az ezeknél a testhelyzeteknél adódó érzetek gyakran legyőzik a légzésből fakadó érzékleteket. A járás túl sok zökkenést okoz a testnek, a hosszú álldogálás elfáraszt, és ha fekvés közben nyugszik meg az elme, könnyen elalhatunk. Ülés közben viszont lehetséges egyazon testhelyzetben maradni, és az elmét hosszú ideig nyugalomban tartani. Az elme és a légzés finomságait így természetes módon, önmagától értetődően megfigyelhetjük.

   Szeretném most sűrítve leírni a légzési meditáció lépéseit, hogy ezáltal bemutassam,  hogyan lehet egyszerre gyakorolni a szövegekben említett négy tetrád mindegyikét. Más szóval: lehet-e vajon egyidejűleg koncentrálni a testre, az érzésekre, az elmére és a Dhammá-ra? Ez mindenki számára fontos kérdés. Ha akarjuk, pontosan, lépésről-lépésre követhetjük a (szent* - a ford.)szövegekben megadott fokozatokat, hogy ezáltal erős mentális elmélyülést  - a jhaná-t – fejlesszünk ki, de ez sok időt igényel. Ezért nem megfelelő azoknak, akik már öregek, és kevés idejük van hátra.

  

    Amire szükségünk van, az a következő: összpontosítani tudatosságunkat a légzésen, elég hosszú ideig ahhoz, hogy az elme „megszilárduljon”; s aztán egyenesen belevágni a minden létező múlékonysága, stresszel telítettsége és nem-én jellege vizsgálatába. Azért, hogy minden lélegzetvétellel tudatosuljon a létezők igazi valósága. Ha sikerül ezt folyamatosan, szünet nélkül fenntartani, akkor figyelmességünk elég szilárd és biztonságos lesz ahhoz, hogy kifejlődhessen a tisztánlátás, mely által valódi tudás és helyes látásmód birtokába kerülhetünk.

Következzenek tehát a rövidített légzési meditáció lépései. Próbálgassuk, amíg saját tapasztalatot, belső tudást nem nyerünk vele. Biztos, hogy valamilyen saját tudás ki fog alakulni.

  

     A légzési meditáció első lépése, hogy egyenesen ülünk, és erősen figyelünk. Belégzünk. Kilégzünk. A légzés legyen nyitott és könnyű. Ne feszüljön se a kar, se a lábak, semelyik ízület. Olyan testhelyzetet kell fölvenni, ami pont megfelel a légzéshez.  Kezdetben hosszan lélegezzünk be, és hosszan ki, elég erőteljesen, aztán a légzés fokozatosan rövidebb legyen: erős és könnyed (felületes) felváltva. Aztán lélegezzünk be és ki röviden kb. 10-15 percig, és váltsunk ismét.

   

    Egy idő után, ha gondosan összpontosítunk rá, a légzés fokozatosan megváltozik. Figyeljük ezt a változást addig, amíg jólesik, azután legyünk tudatában a légzésnek: minden kis finom érzékletnek. Ez az első tetrád 3. lépése: sabba – kaya – patisamvedí – összpontosítani arra, hogyan hat a légzés az egész testre, annak segítségével, hogy minden légzési érzetet a test minden részében megfigyelünk, különösen a be-, és kilégzést kísérő érzeteket.

   Innentől a légzés bármelyik pontjára elkezdhetünk fókuszálni. Csak egyre. Ha ezt jól csináljuk – és elég hosszan – a test ( a légzés) megnyugszik.  Az elme is lecsendesül. Más szavakkal, a légzés annak tudatával együtt csendesül le. Amikor a légzés finom részletei elcsitulnak, úgy, hogy közben a zavartalan tudatosság is kiépül, a légzés még nyugodtabbá válik. Ez a negyedik lépés, a testi képződmények elcsendesedése.

Amint ez megtörtént, elkezdünk valóban tudatában lenni azoknak az érzéseknek, amelyek a test és az elme elcsendesedésével érkeznek. Akármilyenek is ezek az érzések – kellemesség, gyönyör, vagy bármi – elég tisztán fognak felmerülni ahhoz, hogy elmélkedni (meditálni) tudjunk róla.

 

Azok a szakaszok, amiken eddig átmentünk – a be-, és kiáramló levegő figyelése, hosszan és röviden – már kellően bizonyítják, hogy a légzés változékony, nem állandó dolog. Állandóan változik: most benn van, most kinn, most rövid, most hosszú, felületes, mély, és így tovább. Ebből már megérthetjük a légzést: semmi állandó nincs benne. Önmagától változik, egyik pillanatról a másikra.

 

Ha már érzékelni tudtuk a test (itt: a légzés) múlékony, nem állandó voltát, akkor tudni fogjuk érezni a finom, apró különbségeket a fájdalomban és a kellemességben is, az érzelmek birodalmában. Most tehát az érzelmeket figyeljük, ugyanott, ugyanúgy, ahogy a légzésre összpontosítottunk. Bár ezek érzések, amelyek az elme, vagy a test csendjében tudtak megszületni, mégis múlékonyak, még ebben a csendben is. Változnak. Így ezek a változékony érzetek az érzelmek területén ugyanúgy múlékonyságot (inkonstanciát, „nem-állandóságot”) tükröznek, mint a légzés.

 

Amikor észrevesszük a változékonyságot a testben, az érzésekben és az elmében, azt így nevezzük: látni a Dhammá-t, azaz, észlelni az inkonstanciát. Ezt nagyon pontosan meg kell érteni. A légzési meditációban az első tetrád gyakorlása már tartalmazza mind a négy tetrádot. Más szavakkal: észleljük a test változékonyságát, és elmélkedünk az érzésekről. Észleljük az érzések változékonyságát, és elmélkedünk az elméről ( a tudatról). A tudat is változékony. Az elme változékonysága a Dhamma. Látni a Dhammá-t egyenlő azzal, hogy észleljük ezt a változékonyságot (inkonstanciát).

 

Amikor már látjuk minden múlékony dolog valódi természetét, akkor kövessük nyomon ezt a változékonyságot, mindig, minden be-, és kilégzéssel. Tartsuk ezt fönn minden cselekedetünkben, hogy lássuk: mi fog történni.

Az fog történni, hogy józanok leszünk. Tárgyilagosak. Elengedjük a dolgokat. Jegyezzük meg ezt.

 

Ilyen a sűrített légzési meditáció. Azért hívom sűrítettnek, mert egyszerre van jelen benne az összes lépés. Nem kell egyszerre csak egy lépést tenni. Egyszerűen csak fókuszáljunk egy pontra: pl. a testre, és meglátjuk a test múlékonyságát. Ha ezt már megtaláltuk, következnek az érzések. Ezek is meg fogják mutatni változékony jellegüket. Az elme fogékonysága az érzésekre, vagy saját gondolatai és képzetei iránt, szintén nem-állandóak. E dolgok mindegyike folyamatosan változik. Így lehet megismerni a múlékonyságot.

 

Ha jártassá válunk ebben a szemléletmódban és tudásban, megdöbbenünk majd saját „énünk” múlékonyságán, stresszel telítettségén, és nem-én természetén. Találkozunk az igazi, az eredeti Dhammával. A dhamma, mely folytonosan változik, akár a lobogó tűz, lángját pedig a nem-állandóság, a stressz (szenvedés) és a „nem-én”-ség adja, a minden teremtmény halandóságának Dhammája.

 

Ám még beljebb, az elmében, a tudat felségterületén, van valami csodálatos, túl azon a területen, ahová még bármilyen tűz is elérhet. Ott nincs stressz és szenvedés, semmi fajta. Ez a dolog „belül” van: mondhatnánk azt, hogy az elmében, de valójában nem az elmében, nem a tudatban van. Csak a kapcsolódás lehetősége van az elmében. Nem tudjuk szavakkal jól leírni. Csak minden beszennyeződés kiirtása mutathatja meg nekünk, milyen.

 

Ez a „különlegesség”, ott belül, saját, valódi természetében létezik, de a beszennye-ződések minden oldalról körülveszik. Ezek a hamisítványok – a beszennyeződések – állandóan utunkba állnak, és mindent uralmuk alá hajtanak, így ez a sajátos természetű dolog örökre bezárva marad. Valójában nincs az idő dimenziójában semmi, amivel ez összehasonlítható, vagy aminek mentén ez megfogható lenne. Semmilyen „vonás” mentén nem nevezhető meg, de olyasmi, amibe behatolhatunk, hogy valóban lássunk – áthatolva a beszennyeződésen, a sóvárgáson és a kötődéseken, az elmének egy olyan állapotába, amely tiszta, ragyogó és csendes. Ez az egyetlen, valóban fontos dolog.

 

De nem csak egy szintje van. Sok szint van, a külső kéregtől a belsőig, a szíjácstól a gesztig. Az eredendő Dhamma olyan, mint a geszt, a fa legbelső része; de az elme nagy része nem tartozik ide: a gyökerek, az ágak, a levelek tetemes részt alkotnak, de a geszt kicsiny.  A rajta kívüli részek mind elenyésznek, és idővel széthullnak, de a geszt nem hanyatlik. Ez például egy tűrhető hasonlat. Olyan ez a dolog, mint a fa, amely állva hal meg: a levelei lehullnak, az ágak elkorhadnak, a kéreg, a szíjács rész is elkorhad. De a hajtás, a fa lelke (a geszt) nem. Ezt a párhuzamot talán megvonhatjuk ezzel a dologgal, amit halál nélkülinek hívunk; ezzel a birodalommal, amelynek nincs születése, nincs halála, és nem változik. Hívhatjuk még nibbana-nak (nirvana), vagy a Feltétel Nélkülinek. Ez mind ugyanaz.

Nos, vajon nem éri meg a küzdelmet, hogy láthassuk?



* az angol discernment kifejezés többféleképp is fordítható ebben a szövegösszefüggésben: az ítélőképesség vagy a megkülönböztetés szavak is alkalmasak a concentration (összpontosítás) ellenoldali folyamatának kifejezésére