Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


AZ ARAHANT ÚTJA

Az Arahant Útja

 

Vázlatosan bemutatom Ácsán Mahá Bua (1914-) tanításaiból összeállított művet: Arahattamagga - The Direct Route to the End of All Suffering, amiben a saját tapasztalatán keresztül felvázolja az arahantság megva-lósításához vezető utat. Ácsán Bua a thai erdei hagyományhoz tartozik, pontosabban a Kammaṭṭhāna iskolához, amit Ácsán Mán Bhuridatta (1870–1949) alapított, s akinek ő a tanítványa volt. Ez az irányzat a Vinaját és a tapasztalati, meditációs gyakorlatot hangsúlyozza, szemben a szöveg-központú, skolasztikus megközelítéssel. Ezért az ehhez az iskolához tartozó mesterek a tanításaikban azt emelik ki, amit ők maguk tapasztaltak, a saját szavaikkal, s kevésbé veszik figyelembe a théraváda hagyomány rendszerezett, kanonikus szöve-geken alapuló tanait. Továbbá érdemes átgondolni Tiszteletreméltó Szudzsátó gondolatait is, hogy vajon milyen kulturális elemek játszottak közre a Kammatthána iskola stílusában.

 

 

Ácsán Bua: Az arahant útja

 

Összeszedettség

Ha azt akarjuk, hogy szilárd meditációs praxisunk legyen, akkor az első lépés az, hogy legyen egy konkrét tárgya a figyelmünknek, ami azt lekötheti. Ez sok minden lehet; a légzés, vagy egy szó, mint a "buddhó", amit Ácsán Bua használt. Fontos az eltökéltség, hogy folyamatosan fenntartsuk a figyelmet a buddhón, bármit is csináljunk. Reggeltől estig ismételjük az egész nap folyamán, hogy "buddhó, buddhó, buddhó..." az elménkben. Ha pedig a légzést figyelnénk, akkor legyünk tudatában minden egyes belégzésnek és kilégzésnek. Ezzel a szilárd figyelemmel érhetjük el azt, hogy a tudatot lecsendesítsük. Majd eljön az a pont, hogy a buddhó eggyé válik a tudattal, illetve a légzés annyira finommá válik, hogy nem érzékelhető, mintha megszűnne. Minthogy eltűnt a figyelem tárgya, így innentől magára az éberségre összpontosítunk. Ilyenkor a tudat önmagában marad, teljes nyugalomban, mígnem egy idő után fokozatosan visszatér az elme aktivitása, amikor is visszatérünk a buddhó, illetve a légzés figyeléséhez. Először csak a meditációk idejére sikerül elérni a nyugalmat, ahol a tudat magában tartózkodik, de kitartó erőfeszítéssel elérhető, hogy az kiterjedjen a nap teljes idejére. Így a meditációs nyugalomból megvalósítjuk a folyamatos szamádhit. A szamádhiban, amikor a tudat magában tartózkodik, a tudatot nem érinti semmi. Könnyen előfordulhat, hogy valaki teljesen elveszik ebben a megteremtett nyugalomban, s úgy gondolja, már mindentől megszabadult. De ez egy múló állapot. Hogy tovább lépjünk a gyakorlás útján, a bölcsességet kell alkalmaznunk, ami viszont a szamádhin alapszik. Ha nincs szamádhi, akkor bölcsesség helyett pusztán elmélkedünk, elgondolkozunk dolgokról, de azokat nem ismerjük fel közvetlenül. Ezért a tudat elcsendesítése az alap.

 

A test vizsgálata

Ahogyan az összeszedettséghez is két módszert adott Ácsán Bua, a légzést és a buddhót, úgy a test vizsgálata esetében is két megközelítésről beszél; a fájdalom elemzéséről, mely számára hozta meg az áttörést, és a test undorítóságának (aszubha) vizsgálatáról, ami egy hagyományos buddhista meditáció. A fájdalom esetében azt tanítja, hogy ahelyett, hogy ezt a fájdalmat minél előbb meg akarnánk szüntetni, kezdjük el megvizsgálni, hogy vajon honnan van, s kinek fáj. Ebből rájövünk, hogy míg a test az fáj, a tudat nyugodt és érintetlen (ehhez lásd még: SN 22.1). A fájdalom forrása valójában nem a test, vagy valamilyen külső tényező,

 

hanem maga a tudat, ami tévesen összeköti a testet és a tudatot, a fájdalom érzetével, s a háromból egyet csinál, ezért mondunk olyanokat, mint hogy "fáj a térdem", miközben a test (fájdalom a területe), a fájdalom (a fájdalom érzete), s a tudat (a fájdalom tudomása) három külön dolog. Azt mondja: "Mikor megjelenik a testben a fájdalom, akkor rá kell jönnünk, hogy ez csupán egy érzés, semmi több. Ne személyes módon határozd meg, azt feltételezve, hogy ez valami, ami veled történik." Ha így felismerjük a fájdalmat, s külön tudjuk látni a tudatot a felbukkanó érzéstől; felismerjük, hogy míg az érzések jönnek és mennek, a tudat marad, akkor bármilyen erős fájdalom is jelenjen meg, a tudatot nem érinti. Ez az érintetlen, szilárd, nyugodt tudat ekkor a szamádhiban van.

 

A bölcsesség fejlesztését a test elemzésével szokás kezdeni, mint ami a legkézenfekvőbb összetevő az öt halmazból (lásd ezt a sorrendet még: DN 22). Az elemzés a testrészek vizsgálatával történik, rávilágítva arra, hogy valójában ez haj, bőr, inak, hús, bél, vér, stb. Elemezhetjük saját testünket is így, vagy ha az nem igazán megy, egy ellenkező neműét. A cél az, hogy a testhez való ragaszkodásunkat feloldjuk. A test undorítósága fölötti szemlélődés a legkiválóbb módszer a nemi vágytól való megszabaduláshoz is, mert a nemi vágy alapja az, hogy a másik testét szépnek, s ezért kívánatosnak látjuk. Vizsgálatunk során rájövünk, hogy pusztán a másik bőre az, amitől olyan szépnek tűnik, míg bőr nélkül egyáltalán nem vágykeltő. De még maga a bőr sem csábító, ha közelebbről megnézzük.

 

Ácsán Bua így fogalmaz: "Lényegében az egész test egy élő, bűzlő hulla; egy lélegző pöcegödör tele ürülékkel." Mindezen egyszer-kétszer elmélkedni kevés. Addig kell újra és újra tudatunkban szétbontani a testet, ameddig automatikussá nem válik az, hogy ha meglátunk egy eleddig vonzó külsejű embert, akkor azt azonnal feldaraboljuk magunkban, felismerve a test visszataszító voltát. Ezzel meggyengítjük a ragaszkodást a testhez, s komoly mértékben csökkentjük a nemi vágyat. Ha már egyáltalán nem gondoljuk szépnek a testet, akkor még egy utolsó ragaszkodás van, amit a testtel kapcsolatban el kell vágni, s ez magának az undorítóságnak a gondolata. Újból magunk elé idézve a darabokra bontott testet megfigyeljük, hogy honnan jön az undorítósága. A tudat az, ami a hús, csont, bőr és haj kupacot visszataszítónak látja, ugyanúgy, ahogyan a tudat tesz valamit vonzóvá is. Így ismerhetjük fel, hogy szépség és csúfság, vonzódás és undor egyaránt a tudatból jön, s nem a testből. Így teljesen megszabadulhatunk minden vágytól.

 

Az elme vizsgálata

Bár elhagytuk a testhez kötődést, a többi négy halmaz még mindig befolyásolja a tudatot. Itt a figyelműnket az érzések, gondolatok, késztetések és tudatosságok halmazaira visszük, ahogyan azok sebesen megjelennek, fennállnak, majd eltűnnek. Először itt érdemes tanulmányoznunk azt, hogy mik ezek a halmazok. Az érzések a kellemes, kellemetlen és semleges érzéseket jelenti, hogy épp valamit milyen minőségűnek fogunk fel. A gondolatok azok, amikkel beazonosítunk dolgokat, hogy az ez, vagy az. A késztetések azok, amik teljes képzetté tesznek egy gondolatot, amivel viszonyítjuk a többi benyomásainkhoz, s amivel meghatározzuk a szándé-kunkat valamivel kapcsolatban. A tudatosságok, pedig mindig az egy-egy benyomás-hoz, jelenséghez tartozó figyelem, tudatosság. Ami pedig mindezekről tud, az a tudat (csitta). A teendő hasonló az előzőhöz, minthogy a tudatot el kell tudni választani a többi halmaztól. A tudat folyamatosan jelen van, míg a halmazok nagyon gyorsan váltakoznak. A tudat csupán tud a jelenségekről, semmi több. Amint elhagyjuk ezt a négy halmazt is, a tudat megmarad önmagában, egyetlen ragyogó, csodálatos és fényes tudatként.

 

A tudat vizsgálata

A tudat, miután elhagyta az öt halmazt, már csak apró váltakozást mutat a boldogság és szenvedés, fényesség és tompaság között. Ez a tudat teljesen tökéletesnek tűnik, amit már semmi sem érint, ami áthatja a világegyetemet, s ami minden fölött áll. Ezzel egy időben megjelenik az a késztetés is, hogy megtartsuk, megőrizzük és védelmezzük mindentől, ami beszennyezhetné. Azt gondoljuk, ez a valódi énünk, ez a nibbána. Pedig ez nem más, mint a tudatlanság. Minthogy egész eddig folyton a tudatlanságból fakadó következményekkel találkoztunk, ezért magának a tudatlanságnak a tapasztalata teljesen új és váratlan. Egy tanító segítsége nélkül igen nehéz felismerni, hogy ez a tudatlanság, s nem a végső valóság. Ez az énség esszenciája, amivel nagyon könnyen azonosulunk. Ez a forrása annak, hogy a dolgokat énnek és enyémnek látjuk. De így, azután, hogy már minden mást elhagytunk, magát a tudatot is el kell hagyni. Olyan ez, mint miután egy szobából mindent kirámoltunk, körbenézünk, s azt mondjuk, hogy ez a szoba üres, ám nem jövünk rá, hogy addig nem teljesen üres a szoba, ameddig mi még benne állunk. A tudat, ami önmagáról nem ismeri fel, hogy üres, nem ismeri saját természetét, ez a tudatlanság. Ha ezt a középpontot, ami olyannyira fényes és gyönyörű, felismerjük, mint állandótlan, szenvedésteli és éntelen, akkor elhagyjuk, s megvalósítjuk a teljes megszabadulást, a nibbánát. Ami marad, az a szennyezetlen tudat, amit többé semmi sem érint. A halmazok jelen vannak, de többé nem irányítják a tudatot, miközben a tudat pusztán csak észleli, ahogy a halmazok keletkeznek, fennállnak és eltűnnek természetes módon. Megszűnt a félelem a haláltól, s az élettől.

 

Ciprusfa

- Miért nyugatról jött a Bódhidharma? - kérdezte egy szerzetes.
- Ciprusfa az udvaron. - válaszolta Zhaozhou.

 

Ezt az esetet sokan úgy értelmezik, hogy Zhaozhou az "itt és most" tanítását adja, mert egy épp ott levő ciprusra utalt. De mikor ezt válaszolta, a szerzetes azt mondta erre: "Ne a tárgyat mutasd az embereknek!", amire a mester rá is bólintott. A szerzetes újra megkérdezte ugyanazt, s ugyanazt a választ is kapta. Tehát nem a ciprusról beszél, s nem is az "itt és mostról". Akik a buddhizmust úgy értelmezik, mint aminek a végső lényege egy lecsupaszított tudat, amiben nincs semmi más, csak a torzítatlan tapasztalás, eléggé leegyszerűsítik a dolgot. Ha egy makulátlan "itt és most" lenne a lényeg, azt sem mondhatná, hogy ciprusfa, nemhogy még az udvaron.

- Micsoda tanítványod énje? - kérdezte egy szerzetes.
- Látod a ciprusfát az udvaron, ugye? - válaszolta Zhaozhou.

 

Az ember végső lényege a ciprusfa? Komoly, elvont hülyeség. De mégis, mi van ezzel a ciprussal? Mi a viszonyunk vele? És neki mi a viszonya velünk? Arról lenne szó, hogy váljunk olyanokká, mint egy fa? Nem valószínű. Egyáltalán gondolkodtunk-e valaha ezelőtt a ciprusfáról? És most, hogy rá gondolunk, milyen? Létezik ez a ciprusfa, vagy sem? Ha nem vizsgáljuk meg, biztos, hogy homályban maradunk az egész buddhizmusról. És akkor jött egy szerzetes...

- A ciprusfának is van buddha-természete, vagy nincs? - kérdezte egy szerzetes.
- Van. - válaszolta Zhaozhou.
- Mikor válik buddhává?
- Várja, hogy mikor szakad le az ég.
- Mikor szakad le az ég?
- Várja, hogy mikor válik buddhává a ciprusfa.

 

Ki vagyok én?

曰我心未寧。乞師與安。曰將心來。與汝安。曰覓心了不可得。曰我與汝安心竟。
- A tudatom még mindig nem békés. Könyörgöm, mester, nyugtasd meg!
- Hozd ide a tudatod és megnyugtatom.
- Kerestem, de nem találom sehol.
- Már meg is nyugtattam.
                                          
(Fózǔ gāng mù - Buddha ősök vezérfonalának katalógusa, 27. kötet)

 

A fenti párbeszéd Bódhidharma és Huìkě között zajlott le. Az egész röviden összefoglalja a Csan lényegét. Mindennek a módszertani aspektusa az, amit itt most kiemelnék.

 

A buddhizmus legtöbbet a tudattal foglalkozik; mert az a nyugtalanság, a szenvedés forrása és helyszíne. Ehhez rengeteg eszközzel rendelkezik, amit az emberek felhasználhatnak. Ezeket az eszközöket egyszerűen a Dharmának nevezik. Ebbe a légzés figyelése ugyanúgy beletartozik, mint a bonyolult filozófiai magyarázatok. És miközben a Zen ugyanúgy a tanítások, a módszerek nagy halmazának tagja, úgy nevezi magát, mint a tanításokon túli átadás.

 

Hadd vigyem át ezt egy modernebb nyelvezetbe. A Buddha tanítása azt szolgálja, hogy jobb emberekké váljunk, fejlesszük magunkat, a személyiségünket, egészen addig a pontig, amíg teljesen szabadokká nem válunk minden problémától, minden belső korlátozó tényezőtől. Vagyis egy önző énből eljuthatunk egy kötetlen, szabad énig - vagy hogy jobban passzoljunk a bevett nyelvezethez - az énhez ragaszkodásból az éntelenségig. De feltetted-e ma már magadnak a kérdést: Ki vagyok én?

 

Igaz ugyan, hogy énnek sok mindent gondolunk, de vajon mi az, amit tényleg az énnek hívhatunk, s nem egy érzésnek, egy gondolatnak, egy elképzelésnek, vagy ötletnek? Hol van maga az én? S mi az? Megpróbálhatod megkeresni. Oda fogsz jutni, mint Huìkě. Nem találod sehol sem az ént.

 

Ha nincs sehol sem az én, akkor kinek van baja? Ki nyugtalan? Ki szomorú? Ki kérdez? Ki vagyok én? Nagy csend. Passz. Kicsoda? Nem tudom.

 

Vizsgáljuk meg ezt a csendet, a nem tudomot. Milyen? Nyugodt, békés, kötetlen. De ha elragadnának a gondolatok és jó vagy akár rossz érzések jelennének meg, csak tedd fel a kérdést: Ki gondolja ezt? Ki érzi ezt? Ezzel megfordítjuk a figyelmet magára a tudatra. Nem érdekes, hogy épp mi zajlik az elménkben, mert az érdekes az, hogy mi maga az elme. Van itt valaki? Nincs. De ez nem azt jelenti, hogy semmi sincs.

 

Ha figyelmünket a csendre fordítjuk, hagyjuk magunkat ebben időzni -s ne megmagyarázni próbáljuk, vagyis ne a gondolatokon időzzünk- akkor a tudat világos lesz, átlátszó, mint a nyugodt tó vize. Ez a világosság maga az éberség, mert ez egy éber csend. Az nem baj, ha ebben a tóban halak úsznak, vagy sörös dobozok, mert a víz nyugodt marad és tiszta.

Nem azért tiszta, mert nincs benne semmi, hanem mert átlátszó, éber, világos. Az éberség nélküli csend, az alvás, az öntudatlanság. A csend nélküli éberség, az a zavarodottság, az izgatottság, a nyugtalanság.

    Amikor azt halljuk, hogy csendesítsük le az elménket, akkor megpróbáljuk befogni a száját, s erősen rajta tarta-ni a kezünket. De minél jobban erőlködünk, már maga az erőlködés is csak rengeteg zajt jelent. A buddhizmusban sok kiváló és működő módszert találunk az elme lecsende-sítésére. Bódhidharma pedig azt mondja: De hol van az elme, amit le kéne csendesíteni? Ki vagy te, akinek baja van?”

 Ameddig az érzékeink megannyi színes és illatos tárgyai után futunk, lehetetlen békére lelnünk. Egyáltalán nem nehéz a buddhizmusból is ilyen tárgyat csinálni. A nyugodt elméből szintúgy. Hajhásszuk a megvilágosodást. De ki az, akinek bármi is hiányzik? Ezzel a figyelmet, az érzéki benyomásokról, magára az érzékelőre fordítjuk. Van itt valaki? Hahó!

 

Időtlen időkig

A hétköznapok a három időben
csak telnek és múlnak.
Mi pedig fejben folyamatosan
Időutazunk.

Lásd, minden elmúlik,
nem marad semmi örök.
Csak ez a pillanat
oly kitartóan megmarad.

Szedd össze figyelmed,
ne kalandozzon sehova.
Rögzítsd erre a pontra
Szilárd jelenlét

Most és itt a csendben
Ha valóban figyelsz
Végül, észre veszed
Még a jelen sincsen

 

Nem tudsz meghalni

"Azt mondom, az emberek nem halnak meg. Erőteljesebben: az emberek nem tudnak meghalni. Még ha szeretnél is, akkor sem halsz meg. Miért? Mert nincs én, aki meghalna. Ha nincs én, akkor hogyan halhatsz meg? Ez a felfedezés. Ez a végső megoldás. Nem tudsz meghalni. Nézz befele, nincs ott senki, semmi sincs ott. Nincs én, akkor hogyan tudnál meghalni, mikor nincs ott semmi? Ez a felfedezés, csak ennyi. Csak ennyi. Ennyi az egész buddhizmus. [...] de nem tudod megszerezni ezt az egyáltalán semmit, tényleg. Nem tudsz semmit sem látni. Nem tudsz soha meghalni, mert ez az egyáltalán semmi, ez az egyáltalán semmiség, ez a valódi éned."

                                                       (Jamada Rjóun rósi, a Szanbó Kjódan Zen iskola jelenlegi vezetője)